Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - Egri Viktor: Örökbefogadás (elbeszélés)

Az öregúr elégedetten fogadott, jól vizsgáztam, de mikor harmadnap megjöttek a lepecsételt hordók, kiderült, hogy a marikói bérlők csúnyán becsaptak, visszaéltek tapasztalatlanságommal. Az öregúr elfelejtette megmagyarázni, hogy a szeszmérésnek fortélya van, a fokvizsgálót minden mérés után finom gyolccsal jól le kell törülni, mert ha egy csepp nedvesség marad rajta, ugyanazt a fokot mutatja a másik próbánál. Marikón az történt, hogy az első próbát a legmagasabb alkoholtartalmú hordóból ■vétették velem, és nem hagytak időt, hogy a mérőt megtörüljem, hozták a másik bordó próbáját. Fél fokkal gyengébb szesz volt benne, de a mérő még az erősebbét mutatta. A sokezer liternél százasokra rúgott a különbözet.

Az öregúr egy szó szemrehányást nem tett, csak odahívott az ő ellenőrző próbájához — magát hibáztatta, hogy a mérés fortélyára nem figyelmeztetett. Máskor vigyázlak arra is, hogy a mérőt ne táncoltassák a pohárban, várjam be, míg mozdulatlanul megáll.

Ezzel a kissé balul sikerült téli utazással elkezdődött a magyarázgatások ideje; -végeztem eddigi dolgomat, de gyakran megesett, hogy magához intett, kimenltem vele :az ecetgyárba, vagy hátravitt a műhelyekbe, ahol a segédek a likőröket és rumokat fabrikálták. Figyelmeztetett, hogy nyissam ki jól a szemem, nézzek körül, hogyan készül az 'ecet, a sokféle ital, és ha valamit nem értek, kérdezzem meg bátran tőle.

Vasárnap csak tíz óráig dolgoztunk; egy alkalommal az öregúr félrevonft.

— Tudom, hogy otthon jó ebéd vár rád, de szeretném, ha ma velem ebédelnél. A feleségem Bécsbe utazott, nem szeretek egyedül enni.

Kedves volt a meghívás, boldogan fogadtam el. Csak hazaszaladtam, hogy anyám ne várjon hiába. Ebéd előtt az öregúr bevezetett a drága bútorokkal, de nem hivalkodó fényűzéssel berendezett, kellemesen fűtött szalonba. Szebb és előkelőbb volt, mint yazdag pesti Teréz néném rózsavirágos tapétájú, nagy perzsaszőnyegekkel, túl sok csecsebecsével díszített fogadószobája.

A falakon bécsi mesterek képei aranyozott Blondellrámákban, a vitrinben metszett üvegek, meisseni porcelán, leheletfinom kínai csészék, Alt-Wien figurák, csipkék — csupa válogatott darab —, de a legjobban az ablakokkal szemközti falon függő képek, az öregúr festményei leptek meg. Minden más képtől el voltak különítve, és nem vallott szégyent velük. Annyi szépérzékem már volt, hogy megállapíthattam, nem volt dilettáns az öregúr.

Mikor látta meglepetésemet, finoman elmosolyodott.

— Bécsben és Münchenben tanultam két esztendeig. Szerettem volna Párizsba menni, rajongtam' az impresszionistákért —, az öregúr a neveket is felsorolta, én akkor alig ismertem őket —, elbűvöltek, ők lettek volna az igazi mestereim, de akkor az apám hazahívott. Eleget csavarogtam a világban, itithon rendes foglalkozás vár rám. Azt hiszem, hibáztam akkor, hogy nem lázadtam fel. Az apám akarata erősebb volt, mint az enyém.

Szomorúan, csüggedten mondta ezt, a szemében lankadt fény égett; ebben a pillanatban még törődöttebbnek, még öregebbnek láttam, mint máskor.

Kevéssel utána egy estén, vacsora után az apám az asztalnál fogdtt.

— Főnököd járt ma nálam az irodámban — mondta.

Meglepetten pillantottam apámra.

— Mit akart? Csak nem panaszkodott rám?

— Dehogy, fiam. Inkább dicsért. Igen nagy dologgal jött. Nem is tudom, hogyan mondjam el, annyira meglepett és összezavart.

Valóban zavart volt az öreg, és anyám is, akinek apám biztosan elmondta, mit akart tőle az öregúr.

— Szeretné, ha nála maradnál — folytatta apám.

Mosolyognom kellett.

— Ennek semmi akadálya. Egy pillanatig sem járt a fejemben, hogy állást cseréljek. Nem járnék vele jobban.

— De ő másként gondolja... Örökbe akar fogadni.

— Engem? — kiáltottam fel meglepetve. — Mi jutott az eszébe? Van elég rokona.

— Van, de ő csak rád gondol. Megbeszélte a feleségével is. Az sincs ellene. Gyermekiteknek. A többit tudhatod, mit jelent az örökbefogadás.