Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - MAI NÉMET ELBESZÉLŐK - Grün, Max von der: Az üzemi bizottsági tag
adta a legjobb és legolcsóbb szenet. Mit számít egy-két halott vagy egy-két sebesült. Fő dolog a sok és az olcsó szén; így volt ez mindig, és biztosan így is marad. Szerencse, hogy már semmi közöm az egész bandához.“ Haugk egy ölyvpárt figyelt, ahogy csendesen körözött a fejük fölött. „Érdekes — mondta —, már napok óta figyelem őket. Különös, hogy ilyen közel merészkednek a városhoz. Szép is lehet az, ott a magasban kötni házasságot.“ Most kell színt vallanom — gondolta Brinkhoff. „De, de — kiáltott az öreg —, mit mondtál? Az ötös keleti? ötödik emelet? De... de... hiszen ott... hiszen ott dolgozik a fiam is. Te, Fritz! Mi történt?“ Vigye el az ördög — gondolta Brinkhoff —, minek is jelentkeztem, minek is! Itt állok a tudományommal, és nem jutok tovább. Én is olyan gyáva lennék, mint a szomszédok? i „Nyolcat temetett be az omlás — mondta Brinkhoff, és érdeklődve szemlélte az ölyvek körözését. „Igen, ötöt rögtön meg tudtunk menteni, három szerencsétlenül járt, hiszen érted.“ Az öreg Haulgk a pipája után nyúlt, nem volt dohány a pipában, de gyufát gyufa után gyújtott, annyi pálcika hevert a lába előtt, hogy kivetett mikádójátékra hasonlított. „Szóval három szerencsétlenül járt, azt mondod, három. Miért három, Fritz? Ja, úgy! Ezért nincs még itthon a fiam, ezért. Igen, igen... így vagyunk hát.“ Rövid, nyomasztó csend után Haugk felkacagott, mintha az év legjobb viccét hallotta volna. „Szóval így állunk, Fritz. Te kezdettől fogva hozzám készültél. És én esztelenül azt hittem, hogy galambot akarsz Niggemeiertől, mert az egész dúcot eladja.“ Az öiyvpár még mindig körözött, az öreg Haugk pedig a lába előtt heverő égett gyufaszálakat nézte. „Igen, igen — mondta ismét — a Sonnenscheinnak mindig rossz volt, a kőzete* olyan porhanyós, mint a homoktorta.“ Az ördögbe is — gondolta Brinkhoff —, érti-e már, vagy sem? Ha nem, akkor ki kell böknöm, vagy még tizennégy nap múlva is itt állhatok. „iHárom ottmaradt, azt mondod... de miért három... miért nem kettő, vagy csak egy... vagy — és hirtelen felordított — vagy senki! Miért? Fritz! Miért? Mert az urak nem tudják megérteni, hogy egy emberélet több, mint egy tonna szén? Hát ezért!“ Elhallgatott, a házra pillantott, ahonnan a felesége lépett ki, és az utat kémlelte anélkül, hogy a kertkapuban álló két férfira figyelt volna. Az úton már közeledtek az első bányászok a reggeli műszakból, s a férfiak, ahogy elhaladtak a Haugk ház előtt, leszegték a fejüket, nem köszöntek. Wilhelm Haugk ismét Brinkhoff felé fordult, és halkan megkérdezte: „De, Fritz, hogy is szóljak a feleségemnek? Hogyan hát? Hogyan?“ „Miről, Wilhelm, miről?“ „Hát arról. Köszönöm, Fritz, hogy eljöttél. De hogyan szóljak a feleségemnek?“ „Majd én bemegyek“ — mondta Brinkhoff. De amint ezt kimondta, máris megbánta, hogy ajánlkozott. Az ördögbe is — gondolta —, elvégre megtettem a kötelességemet, mégse értesíthetem az egész rokonságot, az öregnek is kell csinálnia valamit. De az öreg Haugk az olló után nyúlt, és az embemyi magas szarkalábhoz lépett. Brinkhoff megvárta, amíg az asszony bement a házba, és habozva utána ment. Az előszobában rántott hal szagát érezte, hallotta, hogy az asszony fazekat tologat ide-oda. Brinkhoff sokáig ácsorgott az előszobában, nehezen szedte a levegőt, végül mint egy kisgyerek a kabátgombjain számolta ki: Menjek, ne menjek, menjek... Felrántotta a konyhaajtót. Az asszony egy kissé meglepődött, hogy a fia helyett egy idegennel találja magát szemben. „Igen! Kérem? A férjemet keresi? A kertben van... De nem az imént beszélt vele?“ Brinkhoff szólni akart, de mégsem szólt, az asszonyhoz akart lépni, és mégis állva maradt a küszöbön, és kalapját a kezében forgatta, mindig csak a kalapot... mindig csak a kalapot. Brinkhoff üzemi bizottsági tag látta, hogyan nyílt az asszony szeme nagyobbra, hogy roskadt le egy székre. Aztán felordított: „Nem! Nem, nee-em, ee-ern! Ez nem igaz!“
