Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - MAI NÉMET ELBESZÉLŐK - Borchert, Wolfgang: A három sötét király
engem pedig elkergettek. Jenő hozzátartozói szorosan összepréselve egy teherkocsin álltak. Nem1 tudom, mivel vesztegették meg őket; nevetgéltek és locsogtak, s amikor Jenő meglátott, két ujját a szájába dugta, füttyentett, és átintegetett hozzám. Csak nagyanyja meg a többi öreg haíllgatott, összeszorították az ajkúikat, és mereven maguk elé néztek. Azt a többiek nem tudták. Én sem értettem akkoriban: csak szomorú voltam, hogy Jenő messze kerül tőlem. Mert Jenő a barátom volt. Végigbotorkált a sötét elővároson. A házak égnek meredve álltak. Fent hiányzott a hold, s a kövezet megrémült a kései lépésektől. Aztán egy ócska palánkhoz ért. Beletiport a lábával, mígnem egy léc korhadtan felnyögött, és kitört. A fa lágy és édes illatot árasztott. A sötét előváros utcáin hazabotorkált. Még a csillagok se világítottak. Amikor az ajtót kinyitotta (sírt az ajtó), felesége halványkék szeme fogadta. A pillantás fáradt arcból jött. Az asszony lehelete a hidegtől fehéren lógott a szobában. Férje behajlította csontos térdét, és eltörte a fát. A fa nyögött, lágy és édes illat áradt belőle. Egy darabját az orra alá tartotta. Csaknem olyan a szaga, mint a kalácsé — nevetett halkan. Ne — mondta az asszony szeme —, ne nevess! Alszik. A férfi az édels, omlós fát a kis pléhkályhába rakta. A tűz felparázslott, s egy marék fény vetődött a szobára. Parányi, kerek arcra esett, s egy pillanatig ott maradt. Ez az arcocska csak egy órája élt, de már mindene megvolt, ami az archoz tartozik: füle, orra, szája és szeme. Bár csukva tartotta, látszott, hogy a szeme nagy lehet. Nyitott száján keresztül csendesen lélegzett. Az orra és füle piros volt. Él — gondolta az anyja. S az arcocska aludt. Zabpehelyt találtam — mondta a férfi. Hát ez jó — felelt az asszony. Hideg van. A férfi még tett az édes, puha fából a tűzre. Meglett a gyerek, és fáznia kell — gondolta. De senki sem akadt, akinek arcába vághatta volna az öklét. Amikor kinyitotta a kályhaajtót, újabb marék fény vetődött az alvó arcra. Az asszony halkan szólt: Nézd, dicsfény is lehetne, látod? Dicsfény! — gondolta a férfi, és senki sem akadt, akinek arcába vághatta volna az öklét. Később néhányan megálltak az ajtónál. Láttuk a fényt — mondták — az ablakból. Le szeretnénk ülni, tíz percre. De nekünk gyermekünk született — mondta a férfi. Tovább nem beszéltek, de bejöttek mégis a szobába, orrukból ködöt leheltek, s egyhelyben topogtak. Aztán rájuk esett a fény. Wolfgang Borchert (1921—1947) a háború utáni német irodalom egyik legtehetségesebb képviselője, fasisztaellenes polgári író. Hamburgban született; pályáját mint könyvkereskedő kezdte, majd rövid ideig színészként működött. 1941-ben katonai szolgálatra hívták be, és a keleti frontra vezényelték, ahol súlyosan megsebesült. Nyílt fasisztaellenes meggyőződéséért letartóztatták, és halálra ítélték. Kegyelmet kapott, és egy büntető hadosztályba osztották be. Betegen, testben-lélekben megtörve került vissza szülővárosába, ahol csak romokat talált. Lázas sietséggel írta meg főmüvét. Egy nappal Kívül az ajtón című színdarabjának bemutatója előtt halt meg Bázelban. Drámájában és rövid történeteiben (Hiszen éjjel alszanak a patkányok, A kenyér, A konyhaóra, A pitypang stb.) nemzedéke nevében kiáltotta világgá a vádat, amely a háború borzalmaiból fogant. Stílusa szaggatott, expresszív és képzettársításokban gazdag. a három sötét király Wolfgang Borchert
