Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - MAI NÉMET ELBESZÉLŐK - Schnurre, Wolfdietrich: Jenő a barátom volt

nélkül is megvoltunk.“ Én ennek ellenére is úgy találtam, hogy Jenő a barométerrel egy kicsit elvetette a sulykot. Mindenesetre szilárdan elhatároztam, hogy visszaveszem itőle.

De amikor legközelebb találkoztunk, Jenő viszonzásul olyan pompás ajándékot hozott magával, hogy lehetetlen volt a barométert szóba hoznom. Egy pipáról van szó, faragott arc díszelgett a kupakján, s az arc lószőrből való pofaszakállt viselt. Igen elszégyelltem magamat, és sokáig fontolgattam, hogyan háláljam meg neki. Végül is rájöttem: két tengerimalacot adok Jenőnek. Fennállt ugyan a veszély, hogy megeszi őket, de ez most nem érdekelhetett; az ajándék — ajándék.

Pedig nem is gondolt arra, hogy megegye a malacokat; bűvészmutatványokra tanította őket. Pár hét múlva két hátsó lábukra ágaskodva futkostak, s amikor Jenő füstöt fújt a fülükbe, lefeküdtek és bukfencet hánytak. Megtanította őket talicskázni és kötélen táncolni. Valóban csodálatos volt, amit kihozott belőlük, apát is egészen elbűvölte.

Akkoriban Wallace-on és Conan Doyle-on kívül Dolittle doktor tíz kötetén is épp átvágtam magam, s ez adta az ötletet, hogy Jenő segítségével valami cirkuszfélét rendezzek a tengeri malacokkal. De Jenőből ezúttal hiányzott a kitartás. Már az alkalmas állatok kipróbálása közben elvesztette a kedvét. Inkább sündisznóvadászatra készült, azt érdekesebbnek tartotta. Valóban igaza volt, noha közben mindig a rosz- szullét környékezett. Nem haragudtam a sündisznókra, ellenkezőleg, tetszettek nekem. De esztelenség lett volna, hogy Jenőt megpróbáljam lebeszélni; nem is foglalkoztam ezzel a gondolattal.

A sündisznóvadászathoz egy marokba simuló furkósbotot szerzett, alsó végébe durván reszelt vashegy illeszkedett, ezzel döfködte az avart, vagy ócska vödrök alatt kotorászott vele a hulladékrakásokon. Előfordult, hogy négyet is megszigonyozott egy délelőtt, fogalmam sincs, hogyan bukkant rájuk; kiszaglászta őket, a kis dögöket.

Jenő hozzátartozói lakókocsikban éltek. A Poishadt-víznél táboroztak, a fenyőfák alatt, szorosan a sportpálya mögött. Sokszor jártam arrafelé, többször, mint az iskolába, ahol most már inem tanultunk semmi okosat. Különösen Jenő nagyanyját kedveltem. Hihetelenül elhanyagoltnak látszott, arra emlékszem. De annyi méltóság áradt belőle, hogy az ember egész ájtatossá vált a közelében. Alig szólt, leginkább csak cuppogva pipázgatott, és a tábortűznél fel-felcsendülő dalok valamelyikének az ütemére mozgatta a lábujjait.

Amikor eslténként megtértünk a szákm'ámnyail, ő már ott guggolt a tűz mellett, és keverte az agyagmasszát. A sündisznókat kétujjnyi vastag agyagba csomagolták. Aztán Jenő óvatosan a forró hamuba helyezte őket, parázskupacot kotort föléjük, mi meg leguggoltunk, a tűzbe köpdöstünlk, és lestük, hogyan kezd énekelni az agyaggolyókban a víz. Körül a jászlak fölött az öszvéreik és a lovak rágcsáltak, s néha meg- csördült halkan egy tambura, vagy magas, száraz férfihang kíséretében váratlanul felzokogott a bendzsó.

A sündisznók fél órán belül megsültek. Jenő egy favillával kihalászta őket a parázsból. Olyanok voltak, mint a ropogósra sült parasztkenyér. Az agyag kőkeményre égett, megrepedezett, s amikor levertük, benne ragadt minden tüske, és megpillantottuk a rozsdavörös húst. Zöldpaprikát haraptunk hozzá, vagy megszórtuk nyers hagymaszeletekkel, ennél ínycsiklandozóbb ételt nem ismerek.

De most már Jenő is gyakrabban eljárt hozzánk. Üj lexikonunk hat kötetét nézegettük; naplómból kitéptem a nemzeti felkelés adatait, jobbra valami német szót írtam, balra Jenő ugyanazt a szót cigányul karmolta mellé. Rengeteget tanultam, akkoriban, persze Jenőtől, s nem az iskolában. Később kiderült, egy nap sem múlt el anélkül, hogy a lakók ne panaszkodtak volna a házbizalminál Jenő látogatásai miatt, sőt egyszer valaki a kerületi vezetőségre is elfutott. Tudja az ég, apa hogyan hárította el mindezt, nekem egy árva szót sem szólt.

Ha úgy elgondolom; Jenőt mégis a villanyvasutam érdekelte leginkább; valahányszor játszottunk vele, egyre több kocsi tűnt el. De amikor a sínszakaszokat, a sorompókat és a jelzőlámpákat is elemelte, apámhoz fordultam. ,,Hagyd csak — mondta — kapsz egy újat, ha lesz pénzünk.“ Másnap a vasutat Jenőnek ajándékoztam. De érdekes, hogy most hirtelen nem fogadta el, e tekintetben furcsa volt.

Egy napon aztán mégis elvitték őket, az egész tanyát, Jenőt is beleértve. Amikor kora reggel odamentem, az SA és az SS már körülfogta a tábort, az utakat lezárták,