Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - MAI NÉMET ELBESZÉLŐK - Schnurre, Wolfdietrich: Jenő a barátom volt

mai német elbeszélők

Wolídietrich Schnurre 1920. augusztus 22-én született Majna-Frankfurtban. Ifjúságát Berlinben töltötte. 1939-től 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1946 óta ismét Berlinben tartózkodik. Egy ideig a Deutsche Rundschau (Német Szemle) című folyóirat film- és színikritikusa volt. 1947- ben alapítótagja a Gruppé 47-nek, Temetés (Das Begräbnis) című elbeszélését olvasták fel elsőnek a 47-esek indító összejövetelén. Néhány év múlva kivált a csoportból. Lírai költeményeket, prózát és tv-játékokat ír.

Müveit a Nagyvilág című folyóirat is közölte, az Európa Könyvkiadónál megjelent özönvíz után című kötetben verseivel és elbeszéléseivel képviseli a Gruppé 47 íróit.

Wolfdietrich Schnurre

Jenő a barátom volt

' Kilencéves voltam, amikor Jenővel összehozott a véletlen; akkoriban Edgar Wallace és Conan Doyle érdekelt. Éppen megbuktam, és tengerimalacot tenyésztettem. Először a Poshadt-víz menti sporttelepen találkoztunk fűszedés közben; egy bodzafa alatt feküdt, s az eget bámulta. Távolabb mögöttünk futballoztak, és olykor hozzánk is áthallatszobt a „góóóóóól“ vagy valami hasonló zsivaj. Jenő egy fűszálat rágcsált; szakadt vászoning volt rajta és kordbársony nadrágot viselt, amely füst- ési .lóistállószagot árasztott.

Eleinte úgy tettem, mintha nem látnám, és tépni kezdtem a füvet körülötte; de felém fordította kissé a fejét, álmosan hunyorgott, és azt kérdezte, vannak-e lovaim. „Ä, dehogy — mondtam —, tengerimalacaim.“ A fűszálat szája másik szögletébe tolta, és kiköpött. „Anna'k jó a húsa.“ „Nem eszem meg őket —< mondtam én —, ahhoz túl szépek “ „A sündisznó, — mondta Jenő —, az se rossz ám.“ Melléje ültem. „A sündisznó?“ „Góóóóóól!“ — kiáltották mögöttünk. Jenő újból az égre nézett hunyorogva. Van-e dohányom? „Ide hallgass — mondtam —, még csak kilencéves vagyok.“ „Na és — mondta Jenő —, én nyolc.“ Hallgattunk, és megkedveltük egymást. Aztán mennem kellett. De mielőtt elváltunk volna, megfogadtuk, hogy hamarosan találkozunk.

Apának aggályai támadtak, amikor Jenőről meséltem neki. „Érts meg jól — mondta —, én nem vagyok a cigányok ellen, csak...“ „Csak...?“ — kérdeztem. „Az emberek“

— mondta apa, és sóhajtott. Egy ideig a bajusza végét harapd ál ta. „Esztelenség — szólt hirtelen —, végül is -elég idős vagy már, hogy ismerőseidet magad válaszd meg. No, nem bánom, hozd el egyszer uzsonnára.“

Ezt később meg is tettem. Kávét ittunk, és apa is igazán kifogástalanul viselkedett. Habár Jenő úgy bűzlött, mint egy büdös banka, s különben is elég furcsán viselkedett

— apa nem akadt fenn rajta. Sőt, valódi négyélű gumiból még parittyát is csinált neki, és ráadásul az újonnan szerzett lexikonokat is megnézte velünk. Amikor Jenő elment, apa íróasztala fölött hiányzott a barométer.

Én nagyon odavoltam, apa nem is olyan nagyon. „Mások a szokásaik, mint nekünk; megakadt rajta a szeme. Azonkívül úgysem ért már sokat.“ „És mi lesz — kérdeztem —, ha nem adja többé vissza?“ „Istenem... mondta apa —, azelőtt barométer