Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - Monoszlóy Dezső: Felszabadulás (novella)
Monoszlóy Dezső I 1 z b d Is A vadgesztenyefák ágai összecsapódnak. Sűrű árnyék fedi Máriát, a strandot, az utcát. Az egész vadgesztenyefa-sor olyan már, mint egy sötét folyosó, pontosan az egykori kisdiákrajzra hasonlít, amelyen feketére satíroztak egy téglalapot: Ez mi? Sötét aíagútban négerek harca. De érdekes, néha a sötét folyosó se látszik, színtélen lebegés veszi körül a diákot; ez meg arra a másik rajzra, helyesebben arra az üres irkalapra hasonlít: Hát ez mi? A sivatagban állt egy arab, de már elment. Itt azonban mégis inkább folyosóról van szó, sőt, ez a folyosó kanyarog is. A folyosó végén van egy szoba, abban egy taláros és szemüveges öregúr várakozik, Lehet, hogy ha egyedül van, nincs is rajta talár, de ha a diák belép, menten magára kapja. — Hol az indexe, Kőszeghy? Mielőtt azonban ezt megkérdezhetné, a folyosón visszafelé kezdenek szaladgálni a vadgesztenyefák. Olyan gyorsan futnak, hogy tejszínű köddé változik a folyosó két oldala. Néha egy-egy arc bebámül a tejüvegen, de a fák nem állnak meg, tovább rohannak. Egészen úgy szaladnak, mint a trükkfiimeken a vízbeugró. Csattan a víz tükre, ez a folyosó vége. De már a feje is látszik az ugrónak, a törzse is, már az egész teste a levegőben van, mindjárt partot fog érni, még egy filmkocka, és talpával dobbant a felszínen. A felszín nem biztosit semmi állandóságot. Váratlanul elmozdul, s alatta tátong a bizonytalanság. A kavicsok is elmozdulnak és a kövek is, részint azért, hogy megmutassák, hogy alattuk régebbi kavicsok és régebbi kövek hevernek. Valamikor azok is így mozogtak, s még most is tele vannak villamossággal, nem lehet rajtuk békésen heverni. Az iskolába vezető utca is ilyen. Két oldalt plakátok övezik és díszsorfalak. Csupa dicsőséges naptárlappal van kikárpitozva az utca. „Dicsőséges felszabadulás. Dicsőséges hadsereg. Dicsőséges felszabadítók. Dicsőséges... Dicsőséges...“ Visszafelé ugyanezekre a dicsőségekre tapos a cipő. Mire hazaér, már az utolsó díszsorfal is összedől, besározódnak az úttörő-nyakkendők, a kisdiáiknak nyakáig bizsereg a talpa, és várja az otthoni újabb plakátokat, amelyek egészen más dicsőséget hirdetnek. Zoli bácsi plakátja még aránylag a legcsendesebb, azon fekete ruhás, ősz hajú öregurak ülnek és tarokkoznak. Vilma néni plakátján fejkendős szobacicusok szaladgálnak, és ezüst tálcán kapu- cinért szervíroznak. Imre bácsi plakátja a legkülönösebb és legmozgalmasabb. Olyan, mint a vitrinben a régi cukortartó, amelyen aranyozott skorpiók csillognak. Ezek néha lemászmak a cukortartóról, s össze-vissza szaladgálnak az álmokban, és néha nappal is. Ha Imre bácsi rákezdi, a ház előtt egyszeriben díszruhás csendőrök menetelnek, mindegyiknek kakastoll leng a kalapja mellett... A tanár elvtárs szerint ezek a kakasto'llak véresek, semmi közük a dicsőséghez. Sőt, éppen mindig a dicsőség ellen harcolnak. Imre bácsi kakastollai betyárosan lengenek. Vigyázzba vágják magukat, és szalutálnak. Az egyik kilép a sorból, ez a legdélcegebb, harsány vezényszót üvölt: — Karddal tisztelegj! De akkor már az egész utca díszlépésben menetel, letapossák a többi plakátot.
