Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - Monoszlóy Dezső: Felszabadulás (novella)
Igaz, a tanár elvtárs hatalmas dézsáikból szennyet igyekszik önteni a nyakukba, többen eltévesztik a díszlépést, néhányan kereket oldanak, peregnek a dobok — „Világ proletárjai, egyesüljetek!“ — futnak a kakastollasok. Már a diák is gyűlölködve kiált utánuk, de akkor megreccsen Imre bácsi boros baritonja: — iMicsoda, az anyátok istenit! — és a legdélcegebb kakastollas ilyenkor mindig feltápászkodik, meztelen karddal rohan a dicsőséges plakátokkal szembe, a zubbonyát is szétgombolja: — Ide lőjetek! — kiáltja szépen zengő, fiatal hangon, s harcol utolsó leheletéig. Az a szálfaegyenes kakastollas úgy esiik el, hogy nem lehet összetaposni. Hiába mesterkedik a tanár elvtárs, és hiába bégeti az egész osztály nyájként utána... Közben néhány kő még az iskola falában is megmozdul, gyors, kapkodó mozdulattal átfestenek néhány plakátot, aztán kezdődik elölről ,az allelujázás... De már nem olyan hangosan, Imre bácsi azonban annál hangosabban ordítja a magáét... És eltelik néhány év... És a fiúk már indiánregényeket olvasnak, és farmernadrágban járnak... — Egy emberként sorakozott fel a nép, munkások, parasztok, értelmiségiek... — magyarázta a dobogón a tanár. — És mindenki ott volt a barikádokon... Imre bácsi nem volt ott — gondolja magában a diák —, és Vilma néni se volt ott. és Zoli bácsi is a kaszinóban kártyázott. De nem szól semmit, nem akar vitatkozni, mert a kakastollas ott lépeget előtte, kihúzza magát, mellén ott ragyog az arany vitézségi érem, amely egy kicsit a cukortartó skorpiójára is hasonlít. „Karddal tisztelegj!“ — vezényel a kakastollas. — Kőszeghy, maga nem figyel — dörög rá a tanár. — Azok a kakastollasok fasiszta csürhék — mondja otthon Imre bácsinak. Az egész élet kiismerhetetlen. Semmi állandóságot nem biztosít. Olyan, mint az utca. Azon is ide-oda mozognak a kövek, alattuik a mélyben még régebbi kövek remegnek, szinte csodálatos, hogy járni lehet rajtuk. Vilma néni imádkozik. Sűrűn hányja magára a keresztet, néha a diák fejére s a kenyérre is, amit fel akarnak szelni. Sovány nyakán ilyenkor ide-oda lendül a dublé- lánc. „Az aranyat el kellett adni ía nehéz időkben.“ De hiszen azok a nehéz idők éppen a dicsőséges idők voltak. A diák szeretné, ha ebben a tanárnak lenne igaza. Elvégre a dublélánc is megteszi. Ha ide-oda mozdul, egészen olyan, mintha láthatatlan manók harangoznának vele. „Bimm-bamm, Vilma néni megbolondult. Bimm-bamm, Vilma néni megbolondult.“ — Vilma néni, mit tetszik gondolni, a jóisten szerette a k^kastollalsokat? Bimm-bamm —< harangozik a lánc Vilma néni nyakán. — A jóisten minden rendes embert szeret. — A kakastollasok nem voltak rendes emberek, meggyötörték a szegényeket, ártatlan embereket hurcoltak a börtönbe, a kakastollasok... Vilma néni összeszorítja a száját. — És azokat, akik a kakastollasok ellen harcoltak, azokat szereti a jóisten? — Ha rendes emberek voltak, szereti. — És az indiánokat? — Azokat is. A jóistenen sem lehet eligazodni. A jóisten, úgy látszik, mindenkit szeret. De ez inkább úgy hangzik, mintha senkit se szeretne, csak Vilma nénit. Az is lehet, hogy az isten is Vilma nénire hasonlít. Neki is van egy lánc a nyakán, amely értelmetlenül leng ide-oda a levegőben, és nem lehet megkapaszkodni benne. Érdekes, még az indiánoknak a legjobb. A tanár sincs az indiánok ellen, se Imre bácsi, az isten is szereti őket. Milyen egyszerű lenne, ha a kakastollas indiánná változna. Akkor az is olyan lenne, mint a jóisten! Egyiket sem lehet látni, csak olyankor, ha Vilma néni felöltözik jóistennek, és az osztálytársaik meg kinevezik magukat Fekete Párducnak meg Vadölőnek. Még Zoli bácsi is megenyhül, ha az indiánokról faggatja. Barackot nyom a fejére. — Téged hogy hívnak a csapatban, nagyfőnök elvtárs? — Sehogy... Én nem vagyak benne a csapatban... — Kár... Annak idején mi is játszottunk indiánosdit. De az régen volt — legyint Zoli bácsi lemondón. Ebben a legyintésben az is benne van, hogy őt már semmi sem érdekli, legföljebb a tarokkparti. De az is egyre kevésbé, sorban halnak meg a part