Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - Egri Viktor: Barta Lajos
Egri Viktor Barta Lajos A harmincas években, bécsi emigrációja idején, sokait tartózkodott nálunk. A családot Bécsben hagyta, s miután ügyes-bajos dolgait elintézte Pozsonyban, eljött hozzánk néhány napra, hogy zavartalanul dolgozhasson. Egy alkalommal nagyobb kéziratot bízott rám, vigyem el Budapestre Kosztolányinak, ő majd átadja Gellért Oszkárnak, a Nyugat szerkesztőjének. Gellértet személyesen ismertem, vihettem volna egyenesen hozzá, de Barta Kosztolányi véleményét akarta hallani — és nem árt, ha én is megismerem a költőt. A telefonon megbeszélt időben budai lakásán kerestem fel Kosztolányit. Felesége társaságában nagyon kedvesen, kitüntető szívélyességgel fogadott. Barta levélben jelezte jövetelemet, talán néhány szóval be is mutatott, és csaknem két órát zavartalanul beszélhettem vele. — Hogy van Barta barátom? Egészséges-e, hogy van a családja, felesége? Hasonló udvariassági kérdések után beszélgetésünk elmélyült. Becsüli Bartát, szereti a darabjait és mindazt, amit emigrációja előtt a Világban publikált. Sok mindenben nem értett vele egyet, kivált szélsőséges politikai nézeteivel, szögezte le Kosztolányi, ám élttől függetlenül mindig jelentős írónak, jellemes, karakán embernek tartotta. De amit most anában ír, és ami a Nyugat ban közlésre Ikerül, azzal nem tud megbarátkozni. —i Miért? Sokallja bennük a politikát? — kérdeztem. — Nem sokallanám, ha régi frisseségével, régi emberlátásával fejezné ki magát. Azzal a jóízzel, amely a sajátja volt. Száraz, tételes és lélektelen lett, semmi sincs benne a régi eredetiségéből. — Mit ért az alatt, hogy tételes? — vetettem közbe, noha eleve tisztában voltam vele, hogy a politikától tartózkodó Koszolányi a Barta-írások forradalmi magvát helyteleníti. Man sieht die Absicht und wird verstimmt — idézte Goethét. — A mi barátunk nem akarja tudomásul venni, hogy fő a forma, az a sajátos árnyalat, amivel kifejezzük magunkat. Sok benne az agitatív szólam, ami sohase válik hasznára a művészetnek. De ez csak az egyik hiba. A nagyobbik az, hogy mostanában úgy ír, mintha légüres térben élne. Elvesztette lába alól a talajt, Indiába vagy a holdba megy témáért, éppen ö, akiinek régebbi írásai olyan színesen, földközelien idézték emlékezetünkbe szűkebb pátriáját, a Dunántúlt. Úgy éreztem, van egy kis igazság ebben, amit az apolitikus Kosztolányi állít: Barta új prózájában én sem éreztem régii novelláinak ízes baranyai frisseségét. Merész gondolatai mintha tételessé váltak volna, vázlatosan elnagyoltak a jellemei: a forradalmian bátor, új hangú Sötét ujj ban is — a felszabadulás után Gyár címmel több kiadásban megjelent — túltengett a publicisztika, a művészi megformálás kárára. — Az emigráció tönkreteszi, megöli az írót — jelentette ki végül. — Hát Gercen, Turgenyev vagy Gogol? Őket is tönkretette az emigráció? — ellenkeztem. — Gercen közíró volt, rá ez nem vonatkozik. De sem Turgenyev, sem Gogol nem az idegenben lett naggyá. A cári cenzúra és ezer más megkötöttség ellenére nagyot csak otthon alkottak. Elutazni lehet, de elszakadni nem1.
