Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - Egri Viktor: Barta Lajos

Szokatlan hévvel és szenvedéllyel magyarázni kezdte, mit jelent az otthoni táj, mit jelent az élő beszéd, a szülőföld varázslatos, eleven nyelve, a nap minden szakában tapasztalható nyelvi csoda, amit semmiféle olvasmány nem pótol, s akár az ózon, a fáradt tüdőnek, lankadt szívnek éltetője. Elszakadni az otthontól, a hazai tájtól

— ez az író halála. Megmentené Bartában a művészt, ha vissza tudna jönni, de kétséges, vajon kockázat nélkül megteheti-e. Túlságosan exponálta magát a Tanácsköztársaság idején. Igaz, Barta a leveleiben nem kéri tanácsát, ő, Kosztolányi, csak felveti a gondolatot, érdemben csak akkor foglalkozna vele, ha Barta komolyan gondolna a hazatérésre.

A bécsi emigrációból hazaköltöző Kassák jutott az eszembe. Ismertem első könyvét, elbűvölt a Misilló királysága meseszerű szépsége, nyelvi érdekessége; remekműnek tartottam — ma is annak tartom — az Egy ember élete címmel a Nyugatban megjelent önéletrajzi regényét. Kassákban az emigráció, a világjárás kiszélesítette az európaiságot, megerősítette az emberi felelősségérzetet, és amikor hazajött, ezekben a vallomásaiban lett igazán nagy íróvá. Minden sorából éreztem, hogy itt egy erős, határozott jellem veszi fel a küzdelmet környezete ellen. Kezdettől mindig, már inaskorában, az újvári lakatosműhelyben is a tiszta emberséget kereste. Tudta, ugyanúgy, mint Barta, hogy ellenállni kell; örök nyugtalanságtól hajtva csavargó életet élt, míg meglátta, milyen üres és céltalan a csavargás: az élet értelmét, a harc célját az idegenben nem találhatja meg, de otthon, saját nemzetében kell vállalni az alkotó munkát, ami sohasem üres másolása, hanem átszűrése az életnek, ami a szenvedő ember meglátása, megjelenítése és megsegítése.

Vajon az én öreg Barta barátom ugyanúgy megtalálná-e régi hangját, ahogy Kassák megtalálta és tettebbé tette?

— Nem gondol hazatérésre — feleltem. — Előttem sohase beszélt erről a lehetőségről.

Vesse fel előtte! Minél tovább marad emigrációban, annál rosszabb. Csak ismételni tudom: az emigráció megöli az emberben az írót.

Megpróbáltam magyarázni, bár kisebbségi sorsban élűnk a szláv tengerben, irodalmunknak mégis van sajátos mondanivalója, és haladóbb a gondolatköre, mint az itteninek. Ezt minden tételessége, szárazsága ellenére Barta; írásai is bizonyítják.

Kosztolányi mosolyogva bólintott, nem ellenkezett. Talán ifjú hevességem is szórakoztatta egy kicsit, ahogy demokráciánk kisugárzó hatását ecseteltem. Nálunk az isten háta mögötti falvakban sincs basáskodás, a rend őre ott nem lefelé taposó kakastollas hatalmasság, hanem amolyan panganétos, zöld mundérba, sisakba bújtatott hivatalbéli ember, akivel a paraszt parolázik és szót válthat.

Nem vonom kétségbe, hogy irodalmuknak van küldetése — mondta vendéglátóm.

— Egyben-másban példát adhatnak nekünk is, csak a mondanivalójukat művészibben kellene kifejezniük. Kevesebb szólam és több művészet, mert a politikán átgázol az idő, a művészet örök.

A búcsúnál lelkemre kötötte, hogy ne ismételjem el Barta előtt szószerint, amit róla mondott. Az emigráció különösen érzékennyé teszi a hazájuktól elszakadtakat, kétszeresen fájhat minden kritikusabb szó; ő különben nem ítéli el Bartát, tudja, milyen nehéz körülmények közt él. Rám bízza, milyen formában adom majd tudtára nagyrabecsülését, mert lényegében az a fontos, hogy becsüli, jó szívvel gondol rá, s így vannak vele mind, egykori barátai, írótársai.

Ismerve Barta érzékenységét, figyelmeztetés nélkül is tudtam, mit és mennyit szabad találkozásunkról elmondanom. Tudtam azt is, hogy az ő forradalmi világnézete és Kosztolányi polgári humanizmusai közé nem verhetek hidat.

Huszonnyolcban, néhány esztendővel az elmondottak előtt, amikor az IKÄ-t, az írók Kiadóvállalatát Pozsonyban megalapította, sokat foglalkozott az ő kiadásában megjelent Felkél a nap című regényemmel. (A felszabadulás után a Márton elindul- ban, majd a Tűrj üllőben folytattam munkáshősöm életének leírását.) Később, nősülésem után, hogy hozzánk ellátogatott, még szorosabbra fonódott barátságunk. Kellemes vendég volt, szeretetreméltón szerény és figyelmes. A feleségem is kedvelte, nem lehetett nem szeretni ezt a halk beszédű, nagy tudású, művelt embert, akit elkapott a hév, ha a nagy orosz realistákról, a kialakuló új szovjet szépprózáról vagy a berlini Piscator-színház kísérleteiről beszélhetett, arról a munkájáról, amelyét a nagy német rendezővel közösen végzett.