Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - SZERVEZETI ÉLET - Duba Gyula: Néhány gondolat szellemi életünkről

Duba Gyula:

Néhány gondolat szellemi életünkről

1. A Szlovákiai Írószövetség magyar szekciójának októberi taggyűlésén sok szó esett a kritikáról. Beszéltek arról, hogy nincs kritikánk, vagy ha van is, nem elég progresszív, nem értékeli rendszeresen a megjelent műveket, és így tovább. Ellenérvként olyan vélemény is elhangzott, hogy minden irodalomnak olyan a kritikája, amilyet megérdemel A kritikát bíráló megjegyzések jogosak, de a dolog gyökerei szerintem mélyebben rejtőznek; a kritika hiánya a közelmúltban csak egyik tünete annak, hogy irodalmi életünkből hiányzik a megfelelő szellemi közeg.

2. A szlovákiai magyar kultúrának nincs publicisztikai légköre, vagy ha van, erőtlen és esetleges. Nincsenek közéleti problémáink, vagy ha vannak — mert vannak azért —, nem írunk róluk. A dialektika azt tanítja, hogy a valóságot érzelmeivel és értelmével éli és ismeri meg az ember. S az alaposabb, az értékesebb megismerési mód az értelmi, mely absztrahálja az élettényeket, s így gyökerükig hatol. Az érzelmi megismerés a felszínt tapogatja, az elvont ítélet és következtetés a mélybe nyúl. Figyeljük meg, mily kevés irodalmunkban, sajtónkban az önálló elméleti írás, a gondolati integrációs törekvés vagy summázás, ha úgy tetszik, mely valóságunk problémáit elemzi. Megfelelő mennyiségű írott szót talán termelünk (nem tudom!), de mindenképpen kevés az eredeti gondolat. S ez a nagyobb feladat: gondolatokat termelni nemcsak az irodalomról, illetve a megírt művekről (kritika), de az irodalmi munka elméletéről, hazai lehetőségeiről, közéletről, kultúráról, sajátos, aprónak hitt és mégis létfontosságú ügyeinkről és ügyecskéinkről.

3. Tudom, semmi újat nem mondok, ha leírom, hogy nagyon szegényes a napi közéleti irodalmunk. Elsősorban mennyiségileg (a minőség ebben az esetben elhanyagolható) — Fábryn kívül alig valami, alkalomszerű. De nem is a tény lényeges most, hanem a jelenség oka: miért gondolatszegény irodalmi életünk. A dolog egyszerű „félreértésen“ alapul. Nem tudatosítottuk még, hogy az írói mesterség motorja állandó belső feszültség és kritikai (értékelő) magatartás a világ dolgaival, az élettel szemben. Az írói attitűd nem kirándulás vagy alkalomszerű rekreáció a szellem területén, hanem elemi erővel hömpölygő gondolati folyam, mely az írót magával ragadja. Értékes írói munka és fejlődés elképzelhetetlen e nélkül a belső feszültség nélkül. S az írói attitűd másik jellemzője, hogy az író kénytelen hírt adni a bensőjét felkavaró problémákról. Kénytelen írni. Kénytelen mindent megírni, ami foglalkoztatja. S ha minden író megírja, így keletkezhet olyan eleven, érdekes és gazdag szellemi élet, amelynek nálunk jelen esetben alig van nyoma.

4. Nálunk az írói mentalitásnak nem jellemzője az állandó, kifelé is megnyilvánuló belső szellemi forrongás. Jellemzője minden egyéb (kis ügyek, nagy ügyek, közügyek, magánügyek stb.), csak nem az elméleti tájékozódás és a gondolatiság. S ehhez járul még a nemzetiségi létből eredő bátortalanságunk (álszerénységünk?), hogyan szólhatnánk mi hozzá olyan nagy dolgokhoz! Kik vagyunk mi? Söpörjünk csak a magunk kicsi háza előtt! Persze, mert azt is elfelejtettük, hogy az igazára törekvő író önző, és egy kicsit diktátor: rá akarja kényszeríteni igazságát a világra. Az igazát kimondó író nem lehet szerény és bizonytalan. Ö a maga világának, illetve a művei világának, melyeket felkínál, rabszolgája, királya és istene, s ezt tudnia kell. Elvben semmi különbség a legkisebb nemzetiség és a legnagyobb nemzet írója között; mindekettő az írott szó, a szellem munkása. De ha nincs meg a munkája erkölcsi értékébe és igazába vetett sziklaszilárd hite, nem író sem itt, sem ott. És fordítva. Az író műveivel, kisugárzásával együtt önmagát teremti meg. Ezt nem szabad elfelejtenünk.

5. Sok mindent nem szabad elfelejtenünk, ha a mai mennyiségi alapra valódi irodalmi épületet akarunk emelni.