Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - SZERVEZETI ÉLET - Monoszlóy Dezső: A hallgatás racionalizmusa

az ember fia“ — ennek az ismételegetése nem lett volna érdekes, az ebből kivezető utak pedig gazdasági jellegüknél fogva eleve sugallták a nagyobb elmé- lyülést, a konkretizálást, amely megfelelő áttekintés híján csak rögtönzött szólamokká vált volna.

Kétségtelen, hogy irodalmunk terjesztésével baj van, s hogy meg kell találnunk korunk mecénását, az olvasót. De hogyan? A kimondottak még irodalmi, esztétikai síkon sem hoztak ehhez közelebb. Az irodalmi differenciálódás körül gyűrűző szavak ki nem mondottan azzal is asszociálódtak, hogy jó, differenciálódjon az irodalom, de úgy, hogy minél előbb egyetemessé váljon. Van-e erre egységes recept? Aligha. Egy-két naiv felszólalás, igaz, ebben az irányban is elhangzott, de ezek inkább elködösítették, mintsem megvilágították a kérdés lényegét. Az indulás mítoszánál és a tájnál maradtak, és nem mutattak rá a megérkezés közös végállomására. Holott a megérkezés pályaudvara kétségtelenül a XX. század második felének differenciált, bonyolult világa, innen indulhatnak csak a sínek múltba és jövőbe, s akármilyen is volt az indulás — az emlékezés és a várakozás, sőt még a jövendölés is ezen a pályaudvaron mocorog. Dante menny-pokol-purgatórium trigonometriája azért olyan meggyőző ma is, mert nemcsak a firenzeieket küldte pokolba, mennybe és purgatóriumba, hanem a saját alkotói szubjektivitásán keresztül igyekezett az egész akkori világot ábrázolni. És hogy egy sokkal távolabbi példa is helyet találjon ebben az asszociációban, Kafka kis kamasza sem azért jut el az író által soha nem látott Amerikába, mert egyszerűen ez a földrajzilag kitűzött célja, hanem azért, mert a saját belső szorongásával adott a kapitalizmus atmoszférája. Az alkotói tér korunkban sem szűkebb, s nem is más, mint az egyénen belül található teljes világkép. Mivel területe nem kívül, hanem belül helyezkedik el, így nem is a keresése és feltalálása, hanem a feltérképezése a korszerű alkotói feladat.

Amivel még a közgyűlési hallgatást jellemezni lehetne, gondolom, a mérték- tartás és a szerénység volt. A robbanékonyság mítoszainak az a sajátosságuk, hogy nem lehet centiméterrel mérni őket, alaktalanok és illóak, a mértéktartás azonban szeretné nagyságrendbe sorolni a maga termékeit. Hagyomány, magyarságélmény, irodalmi eredmények ennek a mértéktartásnak a szitáján keresztül huzamosabb tisztulási folyamatot, távlatot, kivárást igényelnek, s még valamit: a szélesebb hasonlítások, a nagyobb összefüggések keresését. Az az újabb igény, amely már világkirakatokban keresi a maga portékáját, nemcsak azzal a kérdésfeltevéssel párosul, jó-e az számunkra, amit csinálunk, hanem azzal is , hogy kell-e másoknak is. Bekerülhetnek-e végre a kirakatba, s nem szorulnak kívül a számunkra oly jelentős és kedves Arany Jánossal és Móricz Zsigmonddal egyetemben.

Végezetül, hogy mit segíthetne a hallgatás mondatokká fogalmazásában maga a szekció, s annak vezetősége? Alighanem annyit, hogy türelmesen lehetőséget biztosít annak mondatokká kodifikálásában, nem érzi kiinduló pontnak az eddig elértet, inkább azzal a pozitív negativizmussal fonódik össze a tagsággal, amely a francia enciklopedistákat is összekötötte: rosszul van úgy ahogy van, s hogy hogyan legyen jobban (a szervezeti kérdések hivatali teendőin túl) az már egyéni alkotói gond, személyes művészi cselekedet.