Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - DISPUTA - Koncsol László: Egy értelmetlen vers értelméről
Koncsoi László: egy érthetetlen vers értelméről Az Irodalmi Szemle 1967/8. számában a külföldi avantgardista folyóiratokból is jól ismert Ladislav Novák cseh költő négy versét közöltük. A négy vers négy kísérlet, négyféle irányban próbálja tágítani a modern költészet határait, „(t)“, a bemutató jegyzet írója, fel is vázolta ezeket az irányokat. Olvosóinktól azóta több levelet is kaptunk, csupa méltatlankodást, felháborodott tiltakozást, mégpedig — s ez az érdekes — nem Novák ellen általában, hanem csak egy vers, a Győzelmi induló közlése ellen. Olvosóinkat tehát nem a többi három vers közvetlenül is érthető jelentése és világnézeti háttere provokálta, hanem a Győzelmi induló, ez az „onomatopoikus vers“, amely — az olvasók szerint — értelmetlen zagyvaság. Bajos volna valamennyi levélírónknak külön-külön megmagyarázni a dolgot, ezért választjuk a dialógus nyilvános, mindenkihez szóló formáját, ami nem kíván más lenni, mint rejtvénybogozás, válaszkeresés egy látszólag könnyű kérdésre: érthető-e Novák „győzelmi indulója“ vagy sem? Lássuk a verset. Először is le kell szögeznünk, hogy a művészet minden más funkciója mellett játék is, s ez a játék koronként és művészekként, mint a búvópatak, hol eltűnik a többi funkció mögött, hol felszínre bukkan. így volt ez már a görögöknél is, így a kínaiaknál, így sokszor az európai romantikában — s különösen fontos a játék szerepe a modern avantgardista kísérletekben. Ez azonban bonyolult kérdés; s elég, ha most csak a tényt állapítjuk meg. Novák kísérlete nem egyedülálló (mint olvasóink gondolják), még csak nem is az első. Ösanyaga, az „onomatopoia" (hangfestés), magával az emberi beszéddel egyidős. A hangutánzás, hangfestés a nyelv egyik gyökere; a bumm, zzz, sss, sssz, csitt-csatt, züm-züm szavak máig eleven, változó fejlődő és igen fontos elemei a nyelvnek. Arra is gondoljunk, hogy mindnyájan képezünk pillanatnyi benyomásaink alatt hangutánzó-festő szavakat: fúvószenekarokat hallgatva, ahol pregnáns, pattogó ritmusok és jellegzetes hangszínek váltják egymást, magunk is dűdolga- tunk: pm-parappa, pm-parappa, pm-pa, pm-pa, pm-parappa stb. Ez a Novák-féle „onomatopoikus vers“ nyelvi és lélektani forrása. Irodalmi előzményeit is összefoglalhatjuk néhány mondatban. Tudatosan először az első világháború előtti, alatti és utáni futurizmusban kapott szerepet. Ott azonban még nem önállósult, csak rész-szerepet kapott a hangfestés, a dinamikus mozgás s a mozgást kísérő zörejek kifejezésére, tehát pontosan értelmezhető: tudjuk, melyik hangutánzó szó mit fejez ki, azaz közvetlen értelmezhető kapcsolatban áll a tárgyi valósággal, versben és prózában egyaránt. A háborús pusztítás idején mindenből, a nyelvből is kiábrándult dadaistáknál már önállósult az onomatopoia. Hugo Ball önmagának tulajdonítja a hangvers felfedezését. Dadaista naplójában (1916) ezt írja: „Űj versjajtát fedeztem fel, a »szavak nélküli verset« vagy hangverset, ahol a magánhangzók egyensúlyát csupán minőségük és megoszlásuk adja meg. Első ilyen verseimet ma este olvastam fel. Erre az alkalomra külön kosztümöt készítettem...“ íme, Karawane című versének néhány sora: jolifanto bambla ô falli bambla grossiga m’pfa habla horem égiga goramen higo bloiko russula huju hollaka hollala anlogo bung blago bung
