Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - DISPUTA - Käfer István: Magyarok és szlovákok

Sokkal többet jelentünk egymásnak, mint — mondjuk — a magyar-francia vagy a szlovák-francia kapcsolatok. Csak a történelmileg alakult, és máig sem egészen feloldott merevgörcsöt kell megszüntetni. S ha nem teljesen idegenül tekintünk egymás irodalmára itt Közép—Kelet-Európában, akkor alaposabban is kell törődnünk mindazzal, ami a népek közeledését előmozdíthatja.

A magyar-szlovák viszonynál maradva az előbbiek szellemében nem lesz haszontalan egy nagyon vázlatos áttekintés nemzet-tudatunk alakulásáról. Akkor sem hiábavaló ez, ha rontunk vele e sorok szerkezeti felépítésén, hiszen más vonatkozásban esett már erről szó.

Mai magyarság-érzésünk általában szervesen épül hagyományainkra. A Mátyás- Mohács—Rákóczi—reformkor—1848—Tanácsköztársaság—felszabadulás — mind alkotó eleme a mai átlagos műveltségű embernek. Ez önmagában természetes és helyes, de ha egy másik, ugyancsak címszavas pillantást vetünk a kérdésre, továbbra is magyar-szlovák relációkban gondolkodva, akkor már kissé másképpen kell fogalmaznunk.

Nagyjából a XVIII. század legvégéig hungarus patriotizmusról, a rendi Magyarország nemzetiség nélküli hazafiságáról — tehát nem magyarság-tudatról

— beszélhetünk a polgári eszmék térhódításáig, a magyar nyelv hivatalossá tételéig A XVIII. század végétől már a magyar nemesi nacionalizmus az uralkodó, amely sajátos védekező helyzetében önmaga gyengítését látta más magyar- országi nemzetek hasonló, természetesen jelentkező igyekezetében. E rendinemesi és immár magyar nacionalizmus 1867 után állami gyakorlattá válva minden eszközzel, főleg már nem saját létét védve idegen elnyomással szemben

— vissza akarta utasítani más nemzetek jogos követeléseit a közös haza múltjából és jelenéből. Az ellenzék mindvégig, tulajdonképpen 1918-ig és 1945-ig, a nemzettudat korrekciójának szempontjából szinte csak Babits Jónásának szerepét vállalhatta a ninivei asszonyok között. A kérdés osztályharc-alapjai és a Habsburgok divide et impera-szerepe ismeretes, de a más nemzetekhez fűződő viszonyunk lényegében mégsem Ady humanista-polgári ideológiáján alapult, és József Attila, Radnóti internacionalizmusa nemzettudatunk szomszédnép! szempontjából ma sem általános érvényű. Sokkal erősebb még a történelemtől örökölt régebbi eredők hatása, s a munkásmozgalmi kapcsolatok csak annyira oldották fel ezt a problémát, amennyire éppen szükséges volt. Ez nemcsak nálunk van így, hanem kivétel nélkül minden, azonos fejlődés útját megjárt és járó közép— kelet-európai népnél.

Legújabb irodalomtörténetírásunkban, tankönyveinkben mind ez ideig érthetően kevés történt a magyar múlt magyarországi lényegének érdemi megfogalmazására S ha például az előbb említett „világirodalmi“ szemlélet folytatódik, akkor nehéz lesz túljutni ezen az állomáson. A sok bírálattal illetett hungarocentrikus alapállás legalább — a szlovák irodalmat tekintve — állandó párhuzam-kereséssel és számos eredménnyel törekedett e magyarországi elv alkalmazására, amire általános európai módon szinte alig kerülhet sor. Napjainkban nálunk ez a két

— hungarocentrikus és világirodalmi — irányzat bukkan fel a magyar-szlovák irodalmi kapcsolatokról publikált apróbb-nagyobb írásokban, amelyek minden pozitívumuk ellenére — természetesen egyéb tényezők hatására is — nem érték el azt az eredményt, amire a jövő szempontjából feltétlenül szükség van.

A bibliográfia alapvetésnek szánt munka, az itt felvetett gondolatok pedig — már ismert adatok összessége alapján — az új keresésének jegyében születtek. Mindenesetre a két nép az ellentétek dacára sokkal közelebb van egymáshoz, mint azt általában gondoltuk. Ám ahhoz, hogy ez a tény ma és a jövőben is alkotó módon érvényesíthesse hatását a múlt-örökségek káros maradványainak felszámolásban, elsősorban múltunk egyoldalú és egyszempontú vizsgálati módszerével kell szakítanunk, és meg kell tanulnunk más nemzetek szemléletével is gondolkozni a sokat emlegetett közös haza valóban közös voltáról és annak átviteléről ma formálódó új magyar nemzettudatunkba.