Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - DISPUTA - Käfer István: Magyarok és szlovákok

1945 óta minden feltétel rendelkezésünkre áll Ady és József Attila elgondolásainak és álmainak megvalósítására. A cédula-anyag ebben az időszakban a leggazdagabb. Mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt a legutóbbi két évtizedben született a — mondjuk — Toldy Ferenctöl számítható kapcsolattörténet legjava. De e nagy eredményeket felvonultató korszak egyrészt magyar-szlovák relációban sem mentes az ötvenes évek elején jelentkező hirtelen megoldások okozta balsikerektől, másrészt az 1939 után legnagyobbrészt Budapestre vagy a mai Magyarország területére települt szlovákiai magyar értelmiség elvesztette régebbi élő kapcsolatát egykori szükségszerű világával, amit az általános politikai légkör, főként a „kényes kérdések“ taktikai félretétele, csak fokozott. Ezért olyan fájdalmasak a legutóbbi évek rendkívül értékes és pozitív eredményei mellett megszólaló disszonáns hangok, melyek a közelmúlt politikai hibáinak javítása jegyében vagy ürügyén kaphattak fórumot. A komparatisztika és a kapcsolattörténet fejlődése ellenére mindkét oldalon előtérbe került a nemzeti érdekek újra-értékelése, amivel a „rendezés“ szolgálatának csekély számú és ma sem egyenlő feltételek között dolgozó gárdája csak igen nagy nehézségek között tud lépést tartani, és a megfelelő ellenhatást kifejteni.

A mai csehszlovákiai magyar kultúra hídszerep-vállalása minden bámulatos igyekezete és eredményei ellenére sem képes betölteni elődei szerepét, hiszen 1949 után szinte mindent élőiről kellett kezdenie, s elsődleges feladata mindmáig saját egzisztenciájának munkálása. A hazai „szlovakisztika“ úgyszintén érthető, objektív okok alapján a már említett kézikönyvek ellenére is egyre inkább világirodalmi szinten foglalkozik a kérdéssel, ami önmagában nem is tartható hibának, sőt egyes túlzottabban nemzeti vagy a kelleténél internacionálistább meggondolások szerint sok helyütt rég várt helyesléssel találkozik. Pedig a magyar-szlovák, magyar-cseh kapcsolatok és a Kelet—Közép-Európában élő népek irodalmai általában nem mérhetők a távolabbi irodalmakkal való kapcsolatok mércéjével és főleg módszerével. A világirodalmi hozzáállás helyes és szükséges általános irodalomtudományi, stilisztikai és egyéb szempontok alapján, de a kapcsolatok igazi feltárásában és az eredmények alkalmazásában ez a fajta európaiság, sőt mindinkább kozmopolitizmusnak tűnő udvarias érdeklődés helyrehozhatatlan károkat okozhat.

Itt kerül előtérbe a magyar-szlovák vonatkozások korrekciójának szüksége, illetve a közeljövő feladatainak, elgondolásainak és módszereinek felelősség- teljes tisztázása a hozzáértők mindegyikének eszmei és gyakorlati részvételével. Ismét a viszonosságvárás negatívumát idézve kell megkockáztatnunk a felhívást a szlovák irodalom, a kultúra és általában az egész szlovák szellemiség megismerésére. Minderre magyar szempontból, az igazi magyar nemzettudat kialakítása szempontjából van szükség. Kitűnő francia, olasz, orosz, német, spanyol, angol irodalomtudóink kifogástalan nyelvkinccsel rendelkeznek, akik erre a nyelvtudásra és az illető nemzeti kultúrákkal való átitatódásra természetes módon, különösebb előre meghatározott indítékok nélkül tettek szert. Az e téren működő irodalomtörténészek, esztéták, publicisták, műfordítók és nyelvészek hosszú sora rangos színvonalat képvisel Magyarország és a nagyvilág kapcsolatában. Szlovakisztikánk régebbi gárdája az egykori szűkebb pátria bilingvizmusát hozta magával az előbb vázolt körülmények között, az újabb generáció pedig nagyobbrészt valamilyen formában a hazai szlovák nemzetiség fiataljaiból vagy még mindig a szlovákiai magyar értelmiség soraiból kerül ki. Alig-alig akad olyan szlovákkal foglalkozó fiatalabb tollforgató, aki „öntörvényű“, egyéniségből fakadó meggondolás alapján jutott volna el északi szomszédaink nemzettudatának megismeréséig. Pedig a csehszlovákiai származás általában érzékeny katalizátor-szerepe mellett mindkét oldalon, természetesen merőben más körülmények között, de jelent visszahúzó erőt is a két nemzettudat átélésében. A nyelvtudás, az élményszerzés és az átadás közvetlen módja is visszafejlődő tendenciát mutat, s a hivatalos államközi kapcsolatok és a hazai intézmények adta lehetőségek kihasználása sem megnyugtató. Ezek a cédula-vallomások során felmerült hiányosság-látások önmagukban hordozzák a közeljövő feladatait a konkrét tennivalók területén. Mert a jelenkor kapcsolatait csak a múltakon alapozva tehetjük igazán őszintévé és nem az egészen divatos, de idegen egzotikus gyakorlatává.