Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - DISPUTA - Käfer István: Magyarok és szlovákok

A komparatisztika funkciója a későbbi korok — a XIX—XX. század — vizsgálatában is hasznos segítség a kialakult tévhitek és megalapozatlan viták káros eredményeinek felszámolásában, de már nem az egyedüli eszköz, mint volt az előbbiekben vázolt szakasz tanulmányozásában. A teljes mértékben öntörvényűvé vált irodalmak között egyre inkább előtérbe kerül a kapcsolattörténet, akár pozitív, akár negatív kapcsolatokról legyen szó. Széchenyi és Kossuth vagy Kollár és Stúr párhuzamba állítása — bármilyen megdöbbentő is már pusztán e négy név egymás mellettisé'ge — még mindig a komparatisztika alapkoncepciója jegyében és módszerével történhet, de már megvannak a kifejezetten irodalmak és személyek közötti kapcsolatok is Széchenyi és Kollár, Kossuth és Stúr között, s a terminológia korábbi akadálya itt már elveszti gátló hatását, hogy helyet adjon más, tán még összetettebb fogalmak bonyolító szerepének. Társadalmi haladás és nemzeti függetlenség, a polgári átalakulás jellegzetes, bázis nélküli Kelet-Közép-európai útja, a súlyos történelmi időzavar a nyugat-európai fejlődéssel szemben, s e fázis-különbség szükségszerű jelentkezése és további gyűrűzése a Kárpát-medencén belül. Nehezen megközelíthető problémakör ez is, múltunk tán legterhesebb öröksége, amelynek megoldására a legmodernebb és legemberibb filozófiai rendszer is kevésnek bizonyult, annak ellenére, hogy még nem is népek, hanem pusztán értelmiségi rétegek érthető és szükségszerű szembefordulásáról van szó. De tán itt ferdített és rombolt igazi intenzitással az utókor, itt akadnak a legsúlyosabb következményekkel járó félremagyarázások és tény- hiányok vagy igazság-felejtések, s az utókornak köszönhető, hogy az akkori vékony rétegek szembefordulása immár népek tudatában is fellelhető ellentétek okozója lett.

Meg kell ismerni és népszerűsíteni a tényeket, az objektív igazságot. De meg kell ismerni a két nép mai szellemiségének alkotó-elemeit is. S az ebből keletkező átértékelés — ismét a viszonosság türelmetlen követelése nélkül — adhatja az alapot a József Attila megszabta rendezés munkájához. Nem megengedhető a mély és alkotó, pozitív hagyományok tagadása, a féltett nemzeti kincsek bemocskolása félreértett vagy nem egyszer gerinctelen és szándékosan romboló meggondolások érdekében. De ugyanakkor magyar-szlovák relációkba is bele kell építeni például az 1849 végén megtorpanó Arany János nemesveretűen emberi és ugyanakkor magyar vívódását, a Nagyidat cigányokat éppúgy, mint a Bolond Istókot és a Koldus-éneket, de a Ráchel-versek borzalmán átsütő, izzó jövő-hitet is. Ehhez az egykorú és későbbi szlovák nemzet-tudat irodalmi tükröződésének feltétlen átélésére van szükség.

De 1848—49 problematikájánál maradva ugyancsak magyar-szlovák relációba kell ültetni Madáchot és Vajda Jánost, majd Adyt, Babitsot és József Attilát, hogy csak a legnagyobb állomásokat említsük, nem hagyva ki a sorból Radnóti magyarság és emberség közt vívódó, meghatóan magyar és internacionális tanúságtételét. Ha ilyen szellemben dolgozzuk ki a felsorolt és sok más, a korszellemet valóban tükröző írástudók magyarság-képének a szlovákságra szükségszerűen vonatkoztatható, belemagyarázások nélkül leszűrhető vallomásait, pótolhatjuk mindazt, amit elődeink ezen a területen legjobb szándékuk ellenére is elmulasztottak, s ezért a mi feladatunk éppen a nemzeti szempontjából helyrehozni azt, amit egykori államrendünk közel száz éven át szándékosan bomlasztott és rombolt, s amire a legutóbbi két évtized sürgetősebb problémái közepette nemigen vagy csak felszínesen s ezért nem is éppen hasznosan és eredményesen kerülhetett sor.

A komparatisztika egyre inkább kapcsolattörténetté formálódik a magyarszlovák viszony egyik legsötétebb szakaszában, a múlt század utolsó harmadában. Kiáltó és szinte érthetetlen ballépések a nagy várakozás reményteljes izgalma után. Esztelen nemzetgyarapítás és nemzetietlenné aljasodás, frázisokra épült korlátlan adminisztráció, iskolák és intézmények bezárása, bírósági színjátékok vurstli-komédiái. Ebbe a világba áraszt elszigeteltségében is fényt Gáspár Imre vallomása, sajátos líraiságú prózája az Árvából, Liptóból, Túróéból, Tren- csénből Budapest felé döcögő zsúfolt vonatok harmadosztályú kocsijainak vándor- tömegéről, a még mindig nem eszmélő nép-lélek üdeségéről és balsejtelmes félelméről. Ezt a gyötrődő néplelket szólaltatja meg Eötvös József, majd még in