Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - DISPUTA - Käfer István: Magyarok és szlovákok

tudományos szempontból a komparatisztika tárgyköréhez tartozik, kapcsolattörténeti relációi csak tudománytörténeti vonatkozásokban lehetnek. A komparatisztika és a kapcsolattörténet vízválasztójául szolgáló klasszikus példa ez a jelzett periódus, s a megkülönböztetés mind elvi, mind gyakorlati meggondolások alapján elsőrendű fontosságú. Az öntörvényű irodalomfejlődés tagadása nélkül, a korabeli gazdasági-társadalmi egységből kiindulva, nem lehet szó kapcsolattörténetről abban a korban, amikor a két írásbeliség csak nyelvileg vagy még úgy sem különbözik egymástól, illetve a nyelvi különbség gyakran egy személyen belül nyilvánul meg. A latin nyelvű tudományos irodalom csak a közös eredők tisztázása után foglalhatja el helyét a nemzeti irodalomtörténet-írásban, s Bayer vagy Zabanius, de még Bél is számos társukkal együtt éppen a fentiek alapján nem jelenthetnek vitatémát modern irodalomtörténeteink lapjain. Am a felszínes megoldás, a mindkettőhöz tartozás megengedése és sablonos elfogadása nem jelentheti a kérdés megnyugtató tisztázását. A nemzeti irodalmak tanulmányozásakor konkrétabban és őszintébben kell támaszkodni a komparatisztikai módszerre, s a nemzet feletti vagy közős fogalmának kell alárendelni a nemzeti szempontokat. A probléma sokszor csak terminológiai megoldásra vár, a modern magyar, illetve a szlovák fogalom XVI—XVIII. században anakronisztikus volta szorul korrekcióra, elsősorban magyar szempontból. Beniczky Pétert vagy akár Bél Mátyást sem lehet a szó XIX—XX. századi értelmében magyarnak vagy szlováknak nevezni, s Beniczky kétnyelvűségét óriási minőségi különbség választja el, mondjuk, Hviezdoslav bilingvizmusától. A hungarocentrikus alapállás mint a szintén nem egykorú szemlélet reformja a szükséges kiindulópont, s a hungarus patriotizmus fogalmának a magyar nemzetitől való különválasztása az egyedüli lehetőség a komparatív vizsgálódások objektív alapjainak megteremtésére. Ez szükségszerűen magával hozza a viszonosság erősödését, és módot ad az egykorú valóság maximális megközelítésére. A terminológia megoldása nélkül érthető az elzárkózás, a sajátkeresés és a nemzeti jog védelme a közöshöz akkor, amikor a jelenlegi terminológia nemzetközi fórumokon is félreértésre ad okot és alkalmat más nemzetek legtöbbször akaratlan, tájékozatlanságból eredő kirekesztésére.

Komparatisztika és terminológia — az egyedül járható út és kiindulópont a nemzetté válás kora előtti, régi irodalom — és kultúrtörténet bármely megnyilvánulásának vizsgálatához. A komparatisztika, amely összehasonlít, közös eredőket és formákat keres anélkül, hogy azonosítani kívánna vagy kényszerülne, s tud nemzet feletti lenni a nemzeti tagadása nélkül. Az „uhorský“ — hungarus

— magyar megfelelőjének használata az eddigi helytelen, egyértelmű „magyar“ helyett lehetővé teszi az összehasonlító módszer teljesebb és általánosítható alkalmazását. De megint csak nem pusztán az exkluzív tudományok, hanem a széles körű publicisztika területén is. Tán elsősorban ott. Ez jelentené a mai, célkitűzéseiben és emberi alapállásában minden eddiginél humánusabb kor kézjegyét a múltak mindig sajátos értelmezésében. Erre a módszerre is akad példa a századfordulón, de merőben más körülmények, az egyenlőtlenség gátló tényezői közepette. A már említett Mocsáry és Gáspár vagy Szinnyei igyezete akkoriban szükségszerűen meddő kísérlet maradt.

A terminológia-kérdé's mai megoldásának objektív akadályai közül kettőt kell számon tartanunk és megoldanunk. Az utóbbi fél évszázad erőviszonyainak gyökeres megváltozása hirtelen védekezésre kényszerítette a becsületesen magyar értelmiséget, s ez az érthető és magyarázható álláspont bizalmatlan minden valódi vagy vélt „veszteséggel“ szemben, ezért szívesen zárkózik a merevség és hozzátérhetetlenség elefántcsonttornyába. A másik akadály ennek következménye: az egykor háttérbe szorított, sőt megvetett vagy semmibe vett gyengébb fél jogos jelentkezése részesedéséért mindabból, ami természetesen illeti. S e jogos jelentkezés — beleütközve a merev vagy pusztán formálisan, kényszerültén oldódó elzárkózásba — szükségszerűen nem egyszer letér az objektivitás talajáról, s túlkapásaival ismét erősíti a másik merevségét. Ilyen módon vég nélküli körforgás ez, ezért elengedhetetlenül szükséges az egyik gátló tényező felszámolása. Amint ez megtörténik, törvényszerűen magával hozza a másik akadály megszűnését is.