Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - DISPUTA - Käfer István: Magyarok és szlovákok

denkor eldönti e művek értékét, s a legvalószínűtlenebb Árpád és Szvatopluk is károk nélkül élhet és hathat, ha késői alkotók tollát humánusan nemzeti rugók, társadalmi indítékok és a sohasem mellőzhető művészi igény ihlette. Viszont a legújabb kornak egyformán meg kell értenie és el kell fogadnia Árpádot is és Gzvatoplukot is.

E természetes históriai egymás mellett élésnek már eredeti dokumentumai is vannak a korabeli, bár nehezen regisztrálható népköltészetben és más írásbeliségben a XVI—XVIII. századból. A népköltészet vitathatatlan ellentét-mentességét Bartók Béla Kárpát-medencei gyűjtése igazolja, a históriás énekek és egyéb XVI—XVIII. századi eredeti alkotások pedig önmagukért beszélnek. Ám ez a korszak is szenvedi az utóélettel járó törvényszerű változásokat és torzulásokat, s az objektivitásra törekvő állásfoglalás még mindig ezekbe a késői érték-ítéletekbe ütközik. A „közös“ fogalom mindenképpen helyes használatát vétóval illeti elsősorban az ön-érdeket, a sajátot és sajátosságot védő két nemzettudat, másrészt az ezt különféle meggondolások alapján elismerő egészen modern felfogás. A „közös“ fogalom pedig itt nem jelent sem nemzetieskedö ábrándokat, vagy éppen a közös erőszakolt hangsúlyozni akarását, sem a társadalmi-történelmi viszonyok sematikus alkalmazását az irodalmi alkotásokra. Az elismeréstől vagy tagadástól függetlenül is objektív igazságként jelentkező, XV—XVIII. századi Kárpát-medencei irodalom valósága éppen a már említett késői értékelések helyrehozatalában jelent komoly előrelépést, s a nacionalista vagy a megalkuvó kozmopolita állásfoglalással ellenkező vélemény a nemzeti érdekek és a nemzeti múltak feltétlen elismeréséből és megértéséből indul ki.

Vegyük kissé részletesebben szemügyre a kuruc kort, amelynek történeti és népköltészeti vonatkozásait legutóbb Csanda Sándor alapvető fontosságú dokumentum-közlései tisztázták. Csanda munkáiból nyilvánvaló az eredeti magyar és szlovák kuruc irodalom közös, pusztán nyelvi és nemzetiségtől független territoriális jellegű különbözőségének volta, ami nem jelenti azt, hogy tagadnánk a magyar és a szlovák kuruc költészet létét. Ám a reformkor nagyarányú romantikus hulláma, majd a kiegyezés utáni központi államhatalmi magyarosítás megtette a maga hatását a kuruc világ átértékelésében is, s a huszadik század kétoldalú sovinizmusa kézenfekvő táptalajra talált a közvetlen nacionalista elődök eredményeiben. Sem a magyar, sem a szlovák vezető köröknek nem volt érdeke a közös harc közös megnyilvánulásainak hangsúlyozása, s különösen nem annak népszerűsítése és tudatosítása. A magyar nacionalizmus nem mondott le a magyarországi történelem teljes kisajátításáról, és képtelen lett volna bevallani, hogy például Rákóczi mozgalma nem nevezhető csak magyar szabadságharcnak, hanem a Kárpát-medencei népek közös küzdelmének, ami egykorúságában nem is jelentett problémát. Az e téren azonnali egyidejűségben jelentkező viszonosság nem ismerte el, hogy egyáltalán volt olyan korszak történelmünkben, amikor nemzeti problémák egyáltalán nem létezhettek.

A kuruc hagyomány manapság nálunk sokkal mélyebben ivódott bele tudományosságunkba és általános köztudatunkba is, mint északi szomszédainknál. Olyan hagyomány ez, amelyet régi rendünk is propagált, felhasználva nacionalizmusának ideológiai és hangulati alátámasztására, és a bús-tárogatós korszakot teljes mértékben kisajátította a magyarság számára. A szlovák irodalmiság érthetően nem szívesen foglalkozhatott olyan témával, amely a hivatalos magyar nacionalizmus kedvelt területe volt, s e lényegében máig sem átalakult és objektíven nem értékelt korszak nemigen jelenthet pozitívumot a szlovák kultúra számára mindaddig, amíg részünkről nem történik meg a kérdés megnyugtató újraértékelése. A századforduló erőszakolt igyekezete, Csanda Sándor tanulmányai és e sorok írójának a közelmúltban publikált írása csupán a probléma felvetését jelenti. A döntő szót a kérdés hazai szakértőinek kell kimondaniuk, hogy elháruljanak az akadályok a kuruc kor szlovák vonatkozásainak érdemi feldolgozása elől. A felszabadulás utáni eszmélés és újraértékelés először — helyesen — a Thököly-Rákóczi-mozgalmak szociális társadalmi hátterének addig ugyancsak elhallgatott jelenségeire hívta fel a figyelmet, a nemzeti jelleg kérdéseit napjainkig gyakorlatilag még nem oldottuk meg.

A XVIII. század végével záruló korszak irodalmának párhuzamos vizsgálata