Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - DISPUTA - Käfer István: Magyarok és szlovákok

egyenes arányban fokozatosan a munka személytelen bámulójává és szolgájává válik, miközben sohasem várt múlt-átértékelö és nemzettudat-formáló erők támadnak benne. De további célok és kötelességek, a meglátott igazság kikiáltásának olthatatlan vágya is megszületik, amit nem riaszt el sem a pillanatnyi közhangulat érdektelensége, sem az évtizedek óta érthetően sablonná merevedett formák széttörése és az azzal járó mindenkori bizalmatlankodás és alapos vagy alaptalan meggondolások, taktikai hátborzongások mindkét oldalon a múlt igenis csupán vélt szennyesétől.

Mindezzel és egyéb, hasonló téren tenni akaró elődök és kortársak keserűségével számolva immár képtelen az ember megelégedni a tudományos publikáció zárt körű és lassan ható erejével. A megismert igazság nem viseli el a bezártságot, a kevesekhez szólás kőfalát, mert népekről, nemzetekről, kihúzásra váró tövisekről, keserűen titkolt fájdalmakról és aggodalmakról, nem egyszer legyintő elkeseredésről van szó. És főleg — nem vitákról.

Most még nem érkezett el a viták ideje. Először a tényekkel kell szembenézni, mert nem egyszer elferdítették vagy homályba burkolták a korai viták, az egyszerűen nem is sejtett adatokból világosodó összefüggések. A százados viták bajnokai, a népek érdekeitől elszakadt, nem is mindig rosszindulatú tollforgatók igen könnyen utat találtak egyre érzékenyebbé váló közvéleményükhöz, hosszan tartó nyomokat hagyva nemzedékről nemzedékre. Az igazságkeresők osztályrészéül az elszigeteltség jutott, s a tudomány „tiszta eszközeivel“ folytatott harc egyenlőtlen küzdelmet jelent a múltak tervszerűen irányított, táplált és terjesztett széles körű propagandájával szemben. Csoda-e, ha ma is érezzük ezeket a nyomokat? S a cédulák vallomása elsősorban ezért kívánkozik elő az anyagi indokokból csekély példányszámú és műfaja miatt kevesek szolgálatára készülő tudományos publikáció keretei közül. Ez a meggondolás követeli az igazság hirdetésének egyenjogúsítását a múlt-viták széles körű fórumaival. Az egykor a nagy nyilvánosság előtt folytatott rombolás és félrevezetés kapja meg a nagy nyilvánosság előtti helyrehozást és építést.

Születtek már áldozatos alkotások, néhány meghatóan igyekvő, őszinte vallomás, mint Gáspár Imréé, prófétai előremutatások, mint Adyé, forradalmár tisztázások, mint József Attiláé, készültek átfogó, teljességre törekvő enciklopédikus jellegű, szerencsére soha nem befejezhető életművek, mint Sziklay László úttörő munkássága, napvilágot láttak közhasználatra szánt, de nem közismertté vált szövegmutatványok és más dokumentumok, mint Csanda Sándoré, Dobossy Lászlóé és Kemény G. Gáboré, s a mostani, mindezek anyagát is „felcédulázó“, készülő bibliográfia. A jövő dönt majd e művek termékenyítő hatásáról, s a viszonosság megindulásának kell jeleznie az eddig járt út helyességét. A mindig várt, de az elmaradásával sohasem akadályt jelentő viszonosság adná a jóleső biztonságot, a vita-terek meditáció-fórumokká alakítását. Itt azonban megbocsáthatatlan bűn a türelmetlenség, a viszonosság követelése vagy az ahelyett jelentkező félreértések — hatványozott félreértése. Tragikus tévedés ezért megvetni a mindig kezdeményezőket, és hamari ítélet azt hinni, hogy működésük csupán múlt-jóvátevő engesztelés, vagy ami ennél sokkal rosszabb: a nosztalgiás viszonosságvárás vádjának sajnálatos felbukkanása. Ilyen körülmények között válik újra szükségessé és mindig időszerűvé az elvi tisztázás, az egyes állomások előtti eredmények alapján történő számvetés és átjelzés-kísérlet, nem az indulatkorbácsoló viták, hanem a tovább kereső gondolat segítségével.

A kezdetek valóságának hiteles feltárása a történettudomány dolga. Az első stádium, a természetes, históriai egymás mellett élés, a népek szempontjából problémamentes korszak. A hódító és a rabszolga, az átvevő és az átadó sokat vitatott kérdését nem az eredeti kor sugallta, hanem a legutóbbi másfél évszázad múltteremtő szomjúsága. A nemzeti tudatot formáló Árpád és Bánk, Szvatopluk és Csák Máté nem a IX—XII. század tükröződése. Ez viszont már az irodalom- történet területe, Arany János halhatatlan Vojtina-mércé'jének alkalmazása, leghasznosabban tán a komparatisztika módszerével. Már Anonymus is saját korának szükségletei szerint és aktuális hangszerelésében teremtette át a megelőző két évszázadot, alkalmat adva további hatványozott história-alakításra ezer év múltán. Az aranyi mértékkel mért rész-valóság alárendelése az egész igazának min