Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - DISPUTA - Ladislav Novomeský: Korforduló

arról győzne meg bennünket, hogy önző, törzsi önszeretet szállt meg benneteket, továbbá viszályt keltene közöttünk bármilyen ellenséges cselekedet, mely elvetett törzsünk javát célzó szándékainkat gátolja vagy meg akarja hiúsítani ... Az én szívemet nem keseríti, hogy némelyek a csehek közül, ahogy hírül vettem, csúfolnak engemet, a csehek ellen a legkisebb haragot nem érzem, s ki oly sokat szenvedtem, kész vagyok mindmáig, drága testvéreim, értetek, éppúgy, mint önnön törzsemért és más ébredő rokon törzsekért is, a legrosszabbat és legkegyetlenebbet is elvállalni és megszenvedni, s az Isten látja lelkem tisztaságát és hő óhaját. Hát csak játsszanak el, ha úgy tetszik nekik, e kicsinyességekkel, mint a gyermekek a bábukkal, hadd ítéljenek el bennünket, hadd csúfolkodjanak: a mi ügyünk szenitebb e kicsinyességeknél. Am, ha színre lépünk ügyünkkel, meggyőződtök arról, hogyan gondolkodunk rólatok, és hogyan viselkedünk veletek szemben. S még arról is biztosíthatlak benneteket, hogy szlovák ébredésünk után még nyertek is, mert az, irodalomban mi mindig a legközelebb leszünk egymáshoz, s a szellemi életre ébredt szlovákok azután a ti írásaitokat is gyakrabban olvassák majd, mint eddig. Azonfelül a cseh nyelvet minden műveltebbnek ismernie kell nálunk is.“ Elnézést kérek, hogy hosszabb idézettel élek egy olyan területről, amelyet irodalmi és történelmi publicisztikánk már mélyebben és alaposabban megvilágított, de különösképpen az SZTA évkönyve az 1956-os Štúr-konferénciá- ról, mely, bár magán viseli az áldatlan idő kifakult bélyegét, annak ellenére ebben, s a hozzá hasonló komoly kérdésekben, egy határozott vonásként rögződik meg Štúr portréján, és nyomatékos, változatlan irányvonalként vetítődik a szlovák nemzeti öntudatban. Erről és még sok más kérdésről, amelyek ezt feltételezték, vagy belőle következtek, aligha támad nálunk lényegesebb vita. Az évszázad, s főképp a mi évszázadunk igazolta is ezt a vitát. A világ, és benne a mi társadalmunk, tárgya egyben hordozója a demokratizáció gondolatának, s minél inkább így van, Štúr alakja egyre világosabban rajzolódik ki tudatunkban, a törvényhozó alakjaként, vagy mint azoknak a törvényeknek előrelátó, mélységesen bölcs megfogalmazója, melyeik társadalmunk mozgását megszabják, s amelyekhez ez a társadalom magatartásában igazodik vagy igazodni kíván. Stúr ott áll győztesen a jobbágynép felszabadításáért vívott harc mezején; e nép életének modernné és kultúrálttá tételét célzó szavai mindmáig elevenen élnek, s mindmáig érezni ösztönző hatásukat. A politikus és a költő, a pedagógus és a publicista egyaránt meríthet

belőle, mert műve mindmáig bátor ösztönzések és biztos tanulságok forrása számunkra.

Egyre nagyobb megértéssel zárkózunk feí mögé, s annál inkább, minél érzékenyebben reagál társadalmunk — ismét hangsúlyoznom kell — a demokrácia és a demokratizáció sürgetésére, akkor is, ha más forrásokból táplálkozik, mert éppen Štúr tett fogékonnyá bennünket ebben az irányban, s ő értette meg a legjobban ezt az igényt.

Štúr a demokratizáció és a demokrácia mértéke, a mi szlovák mértékünk. Hiszen törekvéseit éppen a demokrácia és a demokratizáció elvei jellemzik a legszembetűnőbben. Mikor Štúr törekvései azonosak voltak ezzel az értelmezéssel, a szlovák nép és nemzet felvirágzását jelentették, vagy pedig a hozzá vezető, bár nagyon fáradságos, de az egyetlen lehetséges utat. Amikor ezt az azonosságot elhanyagoltük, épp akkor ért bennünket balsiker, s akkor zúdult vereség a nemzetre. így volt ez már Štúr életében és tevékenysége idején, a későbbi szlovák történelem folyamán, sőt a közelmúltban is.

Volt-e olyan pillanat, akadt-e olyan esemény Štúr tevékenységében, mely ezt a devizát igazolja? Volt. Am álljunk meg és időzzünk el ennél az eseménynél.

Lényeges az a meg nem értés és félreértés, mely megmaradt a későbbi és a mai nemzedék, sőt a történészek tudatában is, a szlovák nemzet jogaiért indított első fegyveres fellépés után, mely a Habsburg császári udvar oldalán a Habsburg-ellenes magyar forradalom ellen irányult.

Könnyű megérteni, hogy nemzeti büszkeségünket nagyon érzékenyen, vagy egyenest sértésképpen érinti, ha a döntő jelentőségű, első fegyveres fellépést, mely a szlovák nemzetért és annak nevében zajlott le, intim összefüggésbe hozzuk a nemzeti szabadságjogoknak kedvezőtlen, sőt azokat egyenest elfojtó akciókkal, ugyanakkor mi sem nehezebb, mint meggyőzően azt bizonygatni, hogy az ellenforradalom tulajdonképpen forradalom volt, és Marx s a marxisták kritikája az ellenforradalomnak nyújtott hathatós segítség, s bármilyen szándékok vezették is őket — jogosulatlan volt, vagy legalábbis a szláv nemzeteket illetően egy sereg történelmi tévedést tartalmazott, és megalázó volt számukra. A primitív, fehér-fekete leegyszerűsítés, mely a mindenestül jó, hibátlan forradalommal szembeállítja a mindenestül rossz ellenforradalmat, a magyaroknak egyértelműen a szabadságért vívott harcával szemben a szlovákok, illetve a szlávok egyértelmű elfogultságát, bizonyára kiadós táptalaja annak a kedvtelenségnek, mely azután megnyitja az ajtót a kérdés ósdi, nacio-