Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - DISPUTA - Ladislav Novomeský: Korforduló
nalista értelmezése előtt. Am az egyik tévedés, s ehhez sorolom a magamét is, hogy az igazságnak megfelelően említsem saját történelmietlen s a kor determinálta polemikus következtetéseimet a több mint harminc évvel ezelőtt írott Marx és a szlovák nemzet című cikkemben, amint mondom, az egyik tévedés nem pótolja és nem küszöböli ki a másik tévedést. Csakhogy éppen ezt kísérli meg mostanában történészeink egy része. Törekvésük nem nélkülözi a logikát. Sőt azonos azoknak a vezér- egyéniségeknek elgondolásaival (s mondjuk meg mindjárt, hogy téves kezdeti elgondolásaival, akik a tragikus kimenetelű 1848—49-es években Ausztria és Magyarország szláv nemzeteinek törekvései élén álltak. Magyarország polgári-nemesi vezetése újonnan szerzett jogaival visszaélve arra használta fel azokat, hogy az ország magyar jellegét megerősítse és általánossá tegye, ugyanakkor a nem magyar kip nemzetek, főleg a szláv nemzetek vezéregyéniségei éltek az alkalommal, hogy proklamálják és megvédelmezzék saját nemzetük pozícióit és nemzeti sajátosságait. S mivel a magyarok e jogokat nemcsak a Metternich és kamarillája ellen irányuló forradalmi ellenállás során érvényesítették, hiszen az a bécsi forradalom nyomása alatt megbukott (pontosabban fogalmazva a dinasztia későbbi ténykedésével álcázta módszereit), főleg Ferdinánd manifesztuma után, de érvényesítették azokat a császári és királyi udvar hatalma ellen is, így érthető, hogy a szláv nemzetek vezéregyéniségei a vele való együttműködésben, és az udvar törekvéseinek támogatásában látták biztosítva jövőjüket és nemzetük jövőjét. Csakhogy már az egykorú marxista kritika, főleg Engels szenvedélyes kritikája a Neue Reinisehe Zeitung hasábjain, másképp látta az 1848-ban kibontakozó izgalmas és mindent felkavaró forrongást s a későbbi európai forradalmi események értelmét. Nem az általános forradalmaktól meg- gyöngített Habsburg-hatalommal kötendő kompromisszumban (bármi volt is ezeknek a forradalmaknak oka) látta a követendő célt, s már semmiképp e hatalom megsegítésében, hanem az ellene vívott harcban, sőt aktív harcban „a független Magyarországért, Lengyelország felújításáért, a német Ausztriáért, mely a forradalmi Németország tűzfészke, Lombardiáért és az önálló, független Olaszországért, mivel e tervek megvalósítása révén felborulna a kelet-európai államok egész rendszere, Ausztria eltűnne, és Poroszország visz- szaszorulna egészen Ázsia határaihoz.“5 Ez a kritika aztán mindent alárendelt e célnak: minden megmozdulást és minden más törekvést, mely ennek útjában állhatott volna, vagy valóban útjában állt. Csakhogy Engels tévedése, illetve a marxista kritika tévedése nem a forradalmi népek számára kitűzött perspektívában rejlik. Ez annak következménye, hogy e célkitűzéssel kapcsolatban, mint ahogy erre a későbbi marxista kritika rámutatott, lebecsülte a szláv nemzeteket, sőt tagadta történelmi jövőjüket. Ez a kritika tehát nem abban tévedett, hogy elítélte és elátkozta a szláv népek részvételét a Habsburgok ellenforradalmi összeesküvésében az 1848—49-es évek során, hanem abban, hogy nem látta előre a horvát, a szlovén, a cseh, a szlovák, s a többi nemzet forradalmi fejlődését, sőt elvetette őket, mivel megtévesztette a nemzetek első elvétett lépése „új történelmük felé“.8 A valóság, ahogy az később kiderült, sokkal inkább kedvezett a marxizmusnak, mint ahogy a marxista kritikusok abban az időben ezekről a nemzetekről feltételezhették volna. Am úgy látszik, ezt a kritikát azok a „részletek“. amelyeknek egyik-másik nemzet történelmi fejlődése szempontjából elsődleges jelentőségük volt, nem is érdekelték. Végképp elfogulttá tette az a lehetőség, amellyel a közép-európai népek forradalmi fellépése kecsegtetett, szenvedélyesen, szinte fatalisztiku- san a legfőbb következtetésekre szögezte szemét, s csak azt áhította, sőt minden erejét latba vetette, hogy a forradalom kibontakozását e célok elérése érdekében semmi se gátolja. A sok tényező közül, mely az 1848— 49-es években kibontakozó forradalmi mozgalomban hatott, csak egy tényező érdekelte, s ennek rendelte alá a többi hatóerőt. Az orosz cár, a porosz király és az osztrák császár hatalmára támaszkodó európai reakció kétes stabilitását aláásó fő tényezőkre figyelt. Többek között a magyar Habsburg-ellenes 5 Engels Fr., a Neue Reinisehe Zeitung 1844. május 19-i száma. 6 Valóban nem hangzik barátságosan, s nem is valami buzdító Engels hadüzenete, melyben ez áll: ..........'kíméletlen . . . életre-halálra szóló harc a f orradalmat eláruló szlávság ellen“, . . .harc .......a t eljes megsemmisítésükig és kíméletlen terrorizmus — nem Németország, de a forradalom érdekében“. Ennek ellenére méltatlannak tartjuk azt a korrektúrát, amellyel Marx Engels összegyűjtött iratainak cseh kiadásában a szerkesztőség megpróbálkozott, mikor Engelsnek a Neue Rei- nische Zeitungban közölt, kétségtelenül vitás cikkeit egyszerűen kihagyta, (a fenti idézet is ezek egyikéből való), s csak igyekezetekben emlékezett meg róluk. Amit leírt, hát leírta, s bárkit bárhogyan érintsen is, az ex post retusálásnak ez a módja csökkenti a kiadás tudományos hitelét, sőt az olyan személyiség hitelét is, mint maga Engels.
