Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - Wurczell Gábor: A Nagy Fehér Ház városa

Visszhangzott a madártest tompa puffanása. Mindnyájan a lelőtt madarat keresték. Talán abban reménykedtek, hogy ha megtalálják és megadják neki a végtisztességet, törlesztenek az adósságukból, és a felelősségük kisebb lesz.

Az emberek, akik görnyedten keresték a holt madár tetemét, mind többen lettek. Csak meghajolva tudtak járni, mintha súly nyomná őket a föld felé.

Ekkor ő is megérezte a változást. Térdre rogyott, de a fejét nem hajtotta meg. Lenn a vízben piócák mozogtak.

A változás hasonlított az aggodalomhoz, benne volt a jövő félelme, és az is, hogy most már a félelmet könyörtelenül viselnie kell.

Minden erejét összeszedte, hogy felálljon. Egyszer visszaesett, másodszor is látta a pocsolyát és a piócákat. Harmadszorra sikerült. Reszketett az egész teste, de állt... Látta a ködbe vesző horizontot, az alacsonyan tündöklő Napot az emberek feje felett, akik tapogatták egymást, lökdösődtek, gondtalanul nevetgéltek, és ami 8 legmeglepőbb volt számára: egyenesen jártak.

Szeretett volna ő is együtt kacagni az emberekkel, de mosolya arcára fagyott, csak görcsös erőlködés lett belőle. Amikor kisgyerek volt és sokat nevetett, megszidták érte. Akkor görcsösen akarta, hogy bárcsak sose tudna nevetni. Rémülten vette tudomásul, hogy egykori elhatározása most beteljesült. De miért? A gyermeki akarat sosem válhat átokká! Ekkor a lába elé nézett. Ott hevert előtte a madár. Még most is vérzett, szüntelenül vérzett. A piócák dagadtra szívták magukat, és terhesen kúsztak tovább.

Egy pillanatra a dac és a könyörtelenség vett rajta erőt, de azután mégis megsajnálta a kiszenvedett állatot. Alig tudta megmozdítani. Mégis a karjaiba emelte, és nem törődve azzal, hogy véres lesz, magához szorította, mert érezte, hogy most már szüksége van rá. A szorítástól a madár súlya egyre kisebb lett, mígnem teljesen megszűnt.

Karjaiban nem maradt semmi. Az állat súlyát valahol belül érezte, mintha átadta volna neki a madár, hogy ezek után viselje ő, az ember, az emberek szokása szerint.

Mivelhogy az emberek szokása szerint ez a súly a felelősség, így értette meg, hogy a felelősség tette szentté a madarakat. Az ő életükben volt az elrejtve.

Az éjt nappal követte, amely napon a füst leszállt a kéményekből, és köddel keveredve ráült az emberek fejére.

Azon a napon valóban elindult a Nagy Fehér Ház városába, ahol még nem járt soha. Az autóbusz tágas térség közepén állt meg, körülötte fehér gőz hömpölygött: a köd.

Tanácstalanul állt egy percig. Azután kiválasztott magának egy irányt, és elindult, így barangolt sokáig az idegen városban, idegen emberek közt.

Hirtelen vad károgást hallott közvetlenül a feje felett. Szemhéja görcsösen össze- rándult, ösztönös mozdulattal befogta a fülét. A rémület csak lassan engedett fel benne. Már ki merte nyitni a szemét. Hatalmas templom állta el az útját. A templom körül nem volt köd. Értetlenül állt szemben ezzel a természeti jelenséggel. Tisztán lehetett látni minden részletet, a falakat, a keresztekkel cifrázott tetőket és a hatalmas torony csúcsát, amelyen ott sötétlett a kereszt, belefúródva a vihart jelző vörös égboltba. A kereszt körül szédült keringésben marták, tépték egymást a varjak. Ha valamelyik megült egy pillanatra, tíz másik ugrott neki és letaszította. Olyan volt ez, mint egy tüzes kerék, amely szüntelenül kavarja a vörös óceánt, de sehogysem juthat előre benne, csak áll, örök egyhelyben, keringésre kárhoztatva.

Gyermekkorából a templomtornyoknak egészen más képe élt benne; fecskék és galambok raja cikázta körül. Ezen a képen a tornyok szilárd pontok voltak, ahol megpihenhetnek az égi vándorok, ahonnan útjára szökkenhet fantáziája a végtelen felé.

A vad károgás elkergette ezt az idillikus emléket, amely jobban illik — és erre most jön rá — a hímzett vánkosokra, terítőkre, mint a való életbe. Ugyanakkor az a vad kép sem a valóság, mind a kettő torzít, jobbra vagy balra. Borzongva fordult vissza a ködbe, az emberek közé. Nem mert többször felnézni a tüzes kerékre.