Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - Monoszlóy Dezső: Gyászbeszéd
lyásos ember lett belőle. Ebben ennek az embernek is része van. Őbenne megbíztak, mert benne meg lehetett bízni. Ő nem legyintgetett, mint Gedeon. — Valóban nem emlékszik már Pál Gedeonra? — Hát a sok név között... Tudja az elvtárs, (hogy van. XY... — Persze... De Pál Gedeon... Pál Gedeon... Nagyon derék fiú volt. ‘És ha ráér, jöjjön, el a temetésére... Én búcsúztatom. Az eső most újból az arcába csapott. — Csütörtökön... Reggel kilenckor... Az írószövetség elől külön autóbuszok indulnak. A köpcös férfi bólogatott. Meggyorsította a lépteit. Már nem akart tovább ázni.. Otthon majd a feleségének lediktálja a gyászbeszédet. Igen... Éppen neki... Az lesz a legokosabb. De a felesége nem volt otthon, helyette egy cédulát talált: „Fodrásznál vagyok“. Az anyósa kint matatott a konyháhan, tormát reszelt. Vörösen égtek a szemei, s úgy nézett a vejére a torma felett, mint aki örökös kényszermunkára van ítélve. —i Menj be. Ez nem neked való. Érezte, hogy neki is facsarja az orrát a tormaillat. Kibuggyantak a könnyei. — Na látod. De most már azért sem fordult vissza. — Úgyis gyászbeszédet akarok írni... A könnyek legalább már megvannak. — Mikor lesz a temetés? — Csütörtökön. — Elmenjek én is? — Hát, ha kedve van. — Nem ismertem szegénykét... De majd mondok egy miatyánkot a lelkiüdvösségért. A torma megint az orrát facsarta, most úgy érezte, a fejében is meggyulladt valami. — Azt hiszem, a maga miatyánkját nem érdemelte meg a megboldogult. — Nem?... Rossz ember volt? — Nem volt rossz ember... De nem volt olyan, hogy maga imádkozzon érte... Az anyja istenit... Ez a torma. Eszeveszetten káromkodni szeretett volna, de legyűrte, egyszerre kajánkodó öröme támadt, hogy Gedeont befeketítheti a jóisten, előtt. Elvégre mindkét helyen nem lehetett rendben a szénája. Vagy ő búcsúztatja, vagy az anyósa. — Maga már úgyis eleget imádkozott. Nem érdemes, hogy fárassza magát. — Az nem fáradság. — De fáradság... Méghozzá nem is akármilyen. Dühösen a szeméhez kapott. — Maga akkor is imádkozott, amikor én az ateista mozgalmat vezettem, és akkor is, amikor Gedeont kizártuk az egyetemről, pedig magát kellett volna kizárni... De magát nem lehetett, mert maga az anyósom volt... És különben sem járt egyetemre.... Félszemmel látta, hogy az anyósa a konyhaasztalra teszi a tormát. — Most azt hiszi, ugye, hogy megbolondultam? De nem bolondultam meg, Gedeonért azonban nem kell imádkoznia, ő csak azért nem lépett az ateista mozgalomba, mert kijelentette, hogy nem létező elemekkel nem' kíván harcolni. Igen, pontosan ezt mondta, és beült a szandolinba, és vadházasságban élt, és gonorrheája volt, és vodkát vedelt, és... — Halála előtt biztosan megbánta... — Biztosan. Most ugyanazt a céltalanságot érezte, mint az előbb, amikor az egyetemi káderessel beszélgetett. Tulajdonképpen kit akar meggyőzni és miről? Ezt a tormát reszelő asszonyt, aki az ő jóvoltából végigülheti az összes misét? Azért is ő a felelős, hogy nem tudta meggyőzni az anyósát? És Gedeonnak mi köze van az egészhez? Valakihez azonban tartoznia kellett, Gedeon nem tartozott az anyósához, Gedeonért nem kel! imádkozni. És ha imádkoznak érte, akkor mi történik? Az udvar felől gyerekek kiabáltak kórusban: „Hülye fiú Beregi. Hülye fiú Beregi“. A torma még mindig csípte a szemét. — Mama, ne haragudjon, elragadtattam magam... És ne reszelje már azt a tormát. Egészen vörös a szeme. — Valakinek csak el kell végezni. — Ez a mondat megint tele volt szemrehányással. Igen, valakinek el kell végeznie. Valakinek mindent el kell végeznie. A krokodilus
