Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - Monoszlóy Dezső: Gyászbeszéd

szótár szerint. Ilonka se fér bele, mert Ilonka akkor még nem volt, és most sincs már, csak ketten maradtak, ő és Gedeon, de nekik kellene beszállni a szandolinba. De evezőlapát helyett a naiv művészetek tárlatára szóló meghívót gyűrögette a kezében.

— Kihűl a kávéja. — A figyelmeztetés olyan hihetetlenül tört rá, mint Gedeon érettségi előtti vallomása. Végigmérte az öregedő titkárnőt, s az ő szemében is kereste a gúny villanását, de csak a gépies gondoskodást tudta leolvasni róla.

— Gedeon már nem iszik több kávét — mondta hangosan.

— Nem — bólintott a titkárnő, és szeretett volna még valami okosat hozzátenni, de a megboldogultat jóformán nem is ismerte, s pár futó találkozásukból csak arra emlékezett, hogy Gedeon nem is annyira kávét, inkább vodkát kortyolgatott.

— És szandolinba se ül többet.

Erre nem tudta, mit válaszoljon. Szandolinról még sohasem hallott.

— Nem tudja, ujgye, mi a szandolin?

—i Nem.

— Egyszemélyes, laposfenekű, keskeny, könnyű kis csónak. — Vette a kabátját és a kalapját, és elindult a szerkesztőségből.

Kint őszi eső szemerkélt. Mindjárt zuhogni fog. Örült, hogy megázik. Az esőről újból eszébe jutott az ismeretlen tó és rajta a szandoliň. Az esőben úgy érezte, ketten is elférnek a csónakban. Elvégre egyedül nem lehet megázni. Valakinek mindig szavalni kell. És az a másik nem haragudhat érte. Nincs mit irigyelni tőle. Az ötszobás lakást sem, a bólogató gyűléseket sem, azt sem, amelyiken Gedeont kizárták, és a többit sem, amelyeken Gedeont elhagyták. így legalább neki nem kellett rosszat cselekednie, hiszen ő már amúgy is főbe lőtte magát még az érettségi előtt. Amit ő vállalt, azt Gedeon helyett is vállalta. És most a saját felesége jobban becsüli Gedeont, mint őt. Azért is, mert ő nem ért rá szandolinba ülni, csak most, hogy esik az eső, s Gedeon utólag beleegyezett. Ha ő is szandolinban ül, ki törődött volna a faluról feljött fiatalokkal, XY betegszabadságával, Z szociális segélyével? Ha ő mindjárt beül a szandolinba, akkor később az elkövetett igazságtalanságokra se lehetett volna rámutatni. Túl kellett élni, ki kellett várni, ott kellett maradni, ahol beszélni, beszélni lehetett róla, ki kellett harcolni a kijelentés jogát és súlyát. A szandolinban nem lehetett volna. Persze, azért a szandolinban sem lehetett könnyű, különösen ha valóban egyszemélyes csónak volt. Kívül mindenen, a történéseken, a cselekvéseken, a szervezkedésen, a klikken. De hiszen Gedeon már az iskolában is szívesen volt egyedül. Csakhogy akkor mindenbe beavatták. Az más volt. De bármennyire is más volt, Gedeonnak sem lehetett nehezebb, mint neki. Végeredményben egyszer ő is összeesik, eltemetik, és valaki majd elmondja a gyászbeszédet. A halálon kívül pedig nincsen semmi hihetetlen.

Valaki ráköszönt. Őszhajú, köpcös férfi hadonászott felé az esőben.

— Nem ismer meg az elvtárs?

— De... Dehogynem... — A régi egyetemi káderes volt.

Egy darabig úgy méregette, mint egy látomást. Attól tartott, ez is a titokzatos szandolinhoz tartozik, s mindjárt elsiklik mellőle. A köpcös férfi azonban hozzá csatlakozott, s barátságosan a vállára veregetett.

— Nagy ember lett az elvtársból, már nem is ismeri meg a régi munkatársakat... De ez a világ sora... Én mindig tudtam, már ott az egyetemen is...

— Pál Gedeon meghalt.

— Pál Gedeon?

— Kiváló költő volt.

— Igen, valamit olvastam az újságban.

— Évfolyamtársam volt az egyetemen.

— Igen?... Hát akkor nekem is ismernem kellett volna.

— Hát igen — Heves gyűlölet szorongatta a torkát, de aztán egy esőcsepp éppen a szájára hullt. A nedves érintés más gondolatsorokra figyelmeztette. Elvégre ez a köpcös hústömeg nem tehet semmiről.

— Az elvtárs most mit csinál? — kérdezte egészen más hangon.

— Én?... Nyugdíjban vagyok második éve... Megszolgáltam, nem igaz?

Egy kicsit félrehúzta a vállát, mert félt, hogy újból rávereget. Mennyit tanácskoztak akkoriban együtt. Többnyire mindenben egyet is értettek. És most? Most befő-