Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - Monoszlóy Dezső: Gyászbeszéd

Paprikáscsirke huszonnégy krajcár... Vesepecsenye huszonnégy krajcár... Sült csirke huszonnégy krajcár...

— Érdekes, hogy minden huszonnégy krajcárba került.

— Az is lehet, hogy csak Gedeon szerint.

— Egy kicsit a zab is drága.

— Vigyázz, az nem kiló. Kilája — az valami elfelejtett, régi mértékegység.

— Mikor lesz a temetés?

—* Csütörtökön.

— Csak csütörtökön?

— Igen... Boncolják... Meg különben is fel kell készülni...

— Kész van a beszéded?

— Nem, majd délután... Ha lesz időm.

De nem volt ideje. Estig a temetési ünnepségek miatt futkározott. Szerencsére, amint lefeküdt, elaludt.

Almában Gedeonnal lovagoltak együtt. A szálláspénzt egy kövér istállómesternelc fizették. Ez kicsit hasonlított az egyetemi káderesükre. De mégse ő volt, mert mindkettőjükre barátságosan mosolygott. A nyolc krajcár istállópénzt se fogadta el tőlük.

— Tilos a vendégek Uzsorázása.

Aztán paprikáscsirkét ettek, és mindketten különleges ágyba feküdtek. A különleges ágyra marabu és krokodilus volt festve, és a krokodilus időnként megette a marabut. De amint megette, megint előkerült valahonnan egy marabu és kezdődött elölről az egész.

Gedeon jókedvű volt és kijelentette, hogy ő a marabunak drukkol.

— Miért drukkolsz a marabunak, hiszen a krokodil mindig megeszi?

— Nem baj. Azért, hogy neked legyen igazad. Valaki mindig krokodil és valaki mindig marabu. Emlékszel, az iskolában én voltam a krokodil. Mindig én szavaltam. De most már berekedtem. Most már te szavalsz. Sajnálom a krokodilokat, rengeteg marabut kell megenniük.

A szálloda előtt elváltak, kötőféken vezették a lovakat. A keresztútról Gedeon még visszaintett.

— Én most errefelé megyek.

— Nem mehetnénk együtt?

— Nem. De azért ne légy szomorú. Az egész dolog nagyon régen történt. Nézd me3 az étlapon! 1862.

— Hiszen akkor már régen meghaltunk.

— Persze, csak nem vettük észre... És neked még egy ideig szavalnod kell... De azért ne búsulj, gondolj az étlapra... Egy üveg francia pezsgő öt forint... És a különleges ágyra.

Másnap kiegyensúlyozottnak érezte magát. Az álom hangulatából valami vele maradt napközben is. A múltba poroszkáló lovak, az, hogy minden megtörtént egyszer. Hogy tulajdonképpen minden befejeződött. A temetés is, és a halálon kívül és túl már nincsen semmi hihetetlen. Csak gépies tevékenység. És ügyintézés. Valakinek szavalni kell. A krokodilus megeszi a marabukat.

A temetést előkészítő bizottságba hárman is bekerültek olyanok, akik ki nem állhatták Gedeont. Tegnap még másképp viszonyult volna hozzájuk. Ma azonban az emberi viszonylatok személytelenebbé oldódtak a tudatában. Irigység, harag és barátság egymás kezét fogták, és körbetáncolták Gedeon ravatalát. Teljesen mindegy, hogy ki szerette és ki haragudott rá. Most, hogy meghalt, össze kell gyűjteni azokat, akik eltemetik. Ilonka hiába szerette, Ilonka nincs, és a többiek közül is csak azok vannak, akik megjelennek és gyászolni akarnak.

Később Gedeon első verseskötetében lapozgatott. Eleinte gépiesen olvasott, de az egyik verssornál megállt, szinte betűnként tapogatta végig a tekintetével.

„Szandolinban ébred a nyári kaland...“

Minden szó sejtelmesen és idegenül hangzott, pedig a szandolint leszámítva agyoncsépelt szavakból állt a mondat. A szandolint is ismerte, most mégis valahogy végtelenül messzinek tűnt ez a csónak. Mintha csak Gedeon kárörvendően ki akart volna evezni a múltjából egy ismeretlen tóra, egy olyan vidékre, amely kívül esik életének határain. Hiszen amikor Gedeon azt a verset írta, ő az ifjúsági szövetségben rohambrigádokat szervezett. Reggeltől estig lótott-futott és agitált, gyűléseket szervezett.