Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - Monoszlóy Dezső: Gyászbeszéd

nek. Gedeon is megkékül. Senki se tehet róla, hogy nem volt állása. Mindig olyan büszkén lépegetett, mintha ő lenne a miniszterelnök, és sohase kért semmit... Ha meg kért, mindig olyat kért, amit nem lehetett teljesíteni. Ha jól meggondolja, mindig gyűlölte Gedeont, csak önmagának sem merte bevallani. Már az iskolában elkezdődött. Gedeonnak sikerei voltak. Pedig ő is jobb tanuló volt nála, csakhogy Gedeont mégsem lehetett lehagyni. Ha szavalni kellett, ő szavalt, ő tartotta az iskolai beszédeket a diákság nevében, Gedeon tudott a legkedvesebben röhögni... És mit tudott még? Semmit se tudott, és mégis mindenki neki jósolta a legnagyobb jövőt... És aztán szar lett belőle, semmi se lett belőle... S ha most ő a gyászbeszédben azt mondaná... De nem fogja azt mondani... Egyszóval, ha ő most sem jelentené ki, hogy Gedeon igenis nagy tehetség volt, akkor mit érne a sok jövendölés... Akkor Gedeonból holtában is- nulla lenne... Legalábbis egy ideig... S aztán meg. már úgyis mindegy.

„Kedves Barátaim“... Gedeon már az érettségi előtt kijelentette, hogy csak azért érdemes élni, amiben az ember hisz. De miben hitt Gedeon? Őneki számtalan apróságban kellett hinnie, olyan dolgokban is, melyeket nehéz volt elhinni, mert tenni, cselekedni kellett... Ő nem tudta verssorokba oldani az általános igazságokat és szelíden mosolyogni hozzá, ha így lett volna, akkor Gedeon temetéséről sem gondoskodna most senki, nem lenne az írószövetség halottja, nem röhöghetne a szemébe a koporsóból, hogy „látod, nekem volt igazam. Mindig nekem volt igazam, én szavaltam az iskolában is, és később’te csak azért szavaltál helyettem, mert nekem már elég volt a szá- jaskodásból, mert mélyen megvetettem a nyüzsgést és a tolakodást és az ügyintézést“... Igen, egyszer azt mondta, hogy neki nincs érzéke az ügyintézéshez, de hát akkor meg mit akar, akkor meg hogy mert szemrehányással tele meghalni, mint olyasvalaki, akiről nem gondoskodott senki?

Szerette volna a halottat felrázni, az ágya mellé ültetni és vitatkozni vele. Csakhogy belátta, Gedeont most se tudná meggyőzni. Hányszor igyekezett ingerülten a saját lelkiismeretét megnyugtatni előtte. Nekitámadt és kiabált vele. De Gedeon csak szelíden mosolygott. „Igazad van. Neked van igazad. Az élet is téged igazol, neked minden sikerül. Nekem semmi.“ De mindez úgy hangzott, mintha azt mondta volna, ha megpukkadsz is, nekem van igazam. Én vagyok a tehetséges író, egyszer ez úgyis elválik, erőlködhetsz, ahogy akarsz.

„Kedves Barátaim“... Mindenki Gedeonért piszkolódott be... Mindenki. Ez a mondat különösen hangzott. Maga sem tudta, hogyan álltak össze benne ezek a szavak. De tele volt keserűséggel és felháborodással. Igen, valakinek Gedeon helyett is el kellett végezni a piszkos munkát, hogy ő tiszta maradjon. Amikor az egyetemről kizárták a kulákfiúkat, Gedeon csak legyintett. Ehhez neki semmi köze. Addig legyintett* amíg baj lett belőle. Ő nem tehet róía, hogy Gedeont is ki kellett zárni. Miért nem kiabált Gedeon is velük együtt? Akkor mindenki azt kiabálta, amit a többi. Gedeon elvégezhette volna az egyetemet. Nem lehet egyetemet is végezni és szentnek is maradni. Gedeonnak falusi tanító volt az apja, miért nem kiabált? Igenis, miért nem kiabált, miért járt közöttük föl-le, tehetségesen és szemérmetlenül. Szelíden lemo- solygott minden időszaki lelkesedést, amely akkor égetett és amit később meg kellett tagadni, de ami mégis gőz volt, hajtóanyag volt... És ha hússzor is keresztül kellett lépni önmagán az embernek, akkor is előrejutottak, egészen... Egészen meddig? Egészen Gedeon haláláig. Persze, Gedeon halála is csak epizód. Sokkal tovább jutottak annál. Gedeon halála szinte törvényszerű. Egy fáradt ember, aki kihullott a sorból. Helyesebben egy fáradt ember, aki nem is állt soha a sorban. De hát akkor minek kel! sajnálni? Azért mert más volt? Mert mindig más volt? Mert folyton a saját véleményét hajtogatta?

Csak hajnalfelé aludt el, s reggel zúgó fejjel ébredt. Őlmos kezekkel nyúlt a telefonért, de a harmadik beszélgetésnél már belejött. Intézkedett, utasított. Egy-egy mondatnál szinte látta, ahogy gyűlnek a koszorúk Gedeon ravatalánál.

— Igen... Sohase felejtünk el... Ez jó... És Ferenc keresse ki valami verssorát... Nem az övét... Gedeonét... Babérkoszorú is legyen. Fekete szalaggal... És a rádiónak a szöveget... Már tegnap este bemondta?... Jó... De akkor elő kell készíteni egy televíziós adást...

Közben a felesége behozta a kávét.

— A beszédet mikor írod meg?

A kérdésben gúny bújkált. Megint eltelt keserűséggel, de türtőztette magát.