Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - Monoszlóy Dezső: Gyászbeszéd
amit akarnak.) „Kedves gyászoló Barátaim“ — próbálgatta magában a megszólítást, és önkéntelenül is a kártyacsomóba markolt. — Azt hiszem, itt az ideje, hogy elinduljunk — jelentette ki a szerkesztő, és a társára pillantott. Az is szedelőzködni kezdett. Az asszony az ajtóig kísérte a vendégeket, ő ott maradt a szoba közepén állva, és valami jó indító mondaton gondolkozott. De folyton Gedeont látta maga előtt, amint tiltakozva hadonászik a kezével: „Nem akarom1, hogy te beszélj a síromnál.“ „Miért?“ „Csak. S ha a megszokott frázisaidat fogod mondani, kikelek a koporsóból és leköplek.“ Végre az asszony becsukta az ajtót. Amikor egyedül maradtak, hosszasan figyelték egymást. A csendben volt valami kínos feszélyezettség. — Gedeont gyászolod ? — kérdezte a férfi. >— Én? — Igen, ugyanis nem engem temetnek. — Nem? A férfi aztán eloltotta a villanyt. De nem tudott elaludni. Egy hónapja gondolkozik már a gyászbeszéden, a negyedik fogalmazványt tépi össze... A szabadságát is tönkretette... Úgy utazott el, hogy ha valami történik, azonnal hívják. De Gedeon illedelmesen megvárta, amíg letelik a szabadsága... Ebben is van valami bosszantó. Szebb lett volna, ha úgy kell visszautaznia. „Szegény Pista, megszakította a szabadságát, éppen akkor, amikor olyan kitűnő idő volt a Balatonnál.“ így azonban senkinek se tudja elmagyarázni, hogy a strandon is a gyászbeszédet mormolta magában. És azt sem, hogy Gedeon időnként a gondolataiba röhögött. „Mi lesz, ha nem halok meg, kár a benzinért!“ Máskor meg még furcsábbat mondott. Néha már úgy érezte, a saját gyászbeszédét készíti, s ettől végleg összezavarodott. „Kedves Barátaim“ — nyújtózkodott végig a sarokrekamién. Kedves Barátaim, egy nagy tehetségtől...“ — lehúnyta a szemét. Balatoni tájak szaggatott képei kerge- tőztek előtte. Ezek a sínek. Itt kell lefelé menni a strandra. Várta-lak. Megcsodáltalak. Kívánta-lak. Megkoplalta-lak. Lehet, hogy nem is így következtek egymás után a villák. A Megkoplalta-lak azonban ott állt a sarkon, két ezüstfenyő bólogatott a nyaraló előtt. Az is lehet, hogy Gedeon néha éhezett, és nyaralója se volt... Érdekes, egyáltalán nem volt semmije, csak egy csomó könyve. Mennyit kereshetett Gedeon havonta? Igyekezett megnyugtatni magát, de ez sehogy sem sikerült. A Megkoplaltalak manzárdszobástól, ezüstfenyőstül a fejében imbolygott. Gedeonnak gyakran évekig nem volt állása. Viszont a könyvei hoztak valamit. Mennyit hozhattak a könyvei? Az igazság az, hogy hangosabban kellett volna panaszkodnia. Ha panaszkodik, akkor biztosan jobban tudott volna segíteni neki. Néma gyereknek... A közmondást azonban a felénél elharapta. Egy ideig magában szégyenkezett. Aztán a Megkoplalta-lak körvonalai elmosódtak. Egy vonatból integettek. A vonat mellett szőkekontyos fiatal nő szaladt, a kendőjét lobogtatta. Ilonka! Ilonka is meghalt. Ha Ilonka nem hal meg, Gedeon se marad olyan egyedül. Ha Ilonka nem hal meg, Gedeon is szerzett volna magának valami állást, vagy hangosabban panaszkodott volna. Egyedül könnyű büszkének lenni és nyomorogni. Utálattal gondolt a feleségére, aki a szomszédos szobában szuszogott. A rendért, a biztonságérzetért, a jólétért utálta. Ügy érezte, hogy most ezzel kevesebb Gedeonnál. Páni félelem fogta el. Kiugrott az ágyból, és felrázta a feleségét. — Mit gondolsz, miért halt meg? Az asszony álmosan és értetlenül ült fel az ágyban. — Mit gondolsz, miért halt meg?j — Ki? — Gedeon. — Gedeon? Azért, mert rákja volt... Vagy volt még valami más baja is? — Nem... Helyesebben, azt majd a boncolás állapítja meg. — Hát akkor mit töröd rajta a fejedet... Holnap egy sereg korrektúrám van a kiadóban és... — Igazad van... Ne haragudj. Visszatámolygott a szobába. A sötétben nekiment az egyik széknek. Hasító fájdalmat érzett a combjában. Ez megkékül — dünnyögte bosszúsan. A hullák is megkékül-
