Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - Jaroslav Seifert: Versek

az én egemet hamar szétáztatták.

Miért is öntözték az utcát annyiszor?

A paradicsom az utolsó félkörben volt, a pokol négyzetét már elfeledtem.

De pokol is volt.

Ám az esőcseppekben a világ ragyogott,

és szebb volt, mint ma, még sokkal szebb, a hó.

ilyenkor a templomban Rorátét énekelnek, s valahonnan a sarokból fenyőillat áradt.

Üres táskát szorongatott kezében, s kissé arrébb törött tükrű pudrié hevert.

Rorate coeli! Az, ki ruháját letépte, széjjelszaggatta blúzát is.

Rorate coeli desuper!

Hidegen hullt az eső, himbálózott a gázlámpa kékes árnya.

Egyszer a kövezeten Egy megölt asszonyra leltem. Advent volt, kora reggel,

Aztán a hullára lepedőt terítettek.

arc az arcomon (részletek)

Ha azt mondhatnánk a szívnek: ne siess!

Ha ráparancsolhatnánk, hogy:

égj!

Kialszik már.

Csak még a kis cipő, csak még egy kézfogás,

csak még egy gyűszűnyi perc, míg fordul a kulcs, nyílik az ajtó, és belépünk rajta a szörnyű szépségért sírva, az életért.

Sírt Urunk, Jézus is, ne szégyenkezzenek. Tegnap oly tisztán ragyogtak a csillagok.

De a magam egyetlen fűszáláról mit beszéljek, hisz máshol van belőle rét.

Kérem elnézésüket, csupán pár szót hadd mondjak még.

Mikor tombolt bennem a kín, s ujját nyálazta már a halál, hogy eloltsa piros lángját a vérnek, eljött, ki hozzám legközelebb áll, mellém térdelt,

s még mélyebbre görnyedt, hogy mint a fuldoklónak, hosszú csókkal tüdőmbe sóhajtsa édes leheletét.

S ki már távozni készült,

újra felnyitotta a szemét, kezével kétségbeesetten kapaszkodott hajlott vállába, kibomlott hajába.

Élni talán lehet szeretet nélkül is: de meghalni nélküle:

borzalom.

Csak még egy kis lapot,

csak még egy kis magot, csak még a gombostű hegyét!

Hadd forgasson a pillanat

asszonyi tüzek langy delelőjén,

mert ők azok, kik hívnak s elvezetnek,

keresnek, faképnél hagynak, sürgetnek, visszatartnak,

ledöntenek és felemelnek, megkötnek, feloldanak,

szeretnek és megölnek, szárnyak és horgonyok,

bilincsek, sugarak, rózsák és tövisek mindhalálig.

Josef Wagner szobrai

gyöngéd mozdulattal ölelik át a költészet láthatatlan fejét.

És amikor ez a szobrász művét befejezte, szerszámait letette, szobrai olyanokká váltak, mint a felhők, amiket nem mozdít a szél, a földhöz is csak oly könnyedén tapadtak, hogy egyetlen fűszál se törjön el.

Mikor a virágok fölé tavasz hajolt, a szobrász belőle asszonyt faragott.

S mikor álmából felébredt az asszony, ő lett a szerelem.

S mikor a szerelem elmosolyodott, ez a mosoly maga körül minden tárgyat úgy átragyogott, hogy árnyékuk se volt.

És végül úgy határozott,

hogy saját kínjából fátylat, táncot, melódiát varázsol.

Sietett lankadatlan,