Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - Jaroslav Seifert: Versek

hogy a hollók le ne szánjanak.

De azok már ott voltak egészen az ablaka előtt. Szemét lezárta

a hűvös babér.

A kő homályából, mely vizek csendjét érzi, vakító fény tört fel,

s a fémek meztelenségéből szerelmi ének kélt. Verejték buzogott

a fák titokzatos szövetéből.

S a szobor, mely félrelökve hevert, s ki a költőké mindenütt e földön, hirtelen felállt.

Hogy mi történt később, te mondd el kö, beszélj!

Mi lett a szerelemből, mely maga körül beragyogta a tárgyakat? Asszonnyá változott,

s az asszony zokogott, csendes agyaggá lett a könny, és hó lepte be a sírt.

Jaroslav Vrchlicky köpenyének ráncaiba madarak raktak fészket.

koncert a szigeten (részletek) záróének

Még egyszer a kis Mendeléről.

Tegnap visszajött.

Azt mondta, már huszonnégy éves.

És olyan bűbájos volt, mint Szulamit.

Szürke mókusbundát viselt, kokett kis kalapot, nyaka körül halvány füstszínű sál lengett.

Mendele, ah, milyen csinos vagy!

Én azt hittem, meghaltál régen, s te szebb vagy, mint azelőtt, örülök, hogy eljöttél végre!

Drágám, mennyire tévedsz!

Már húsz éve halott vagyok, hisz ezt te jól tudod.

Csak eléd indultam éppen.

Vánszorogtam a karfa mentén a lépcsőkön felfelé, köröttem az emberek

gondtalan nyüzsögtek, így éltem én is.

Talán boldogok voltak, én is az voltam valaha.

És valahonnan lentről, a folyó felől felzendült a koncert.

Alkonyodott, s a szél felkapta az ezüst levegőt, sodorta kedve szerint.

De ha fonákjára fordítja valaki, lábunk elé hulltak volna belőle a csókok, amiket csak ujjal küldtek a semmiségbe, mert az ajkak kitértek előlük, s velük hullott volna elénk a hamuja annak, ami elégett.

S az bizony nem volt kevés, ti, legdrágábbjaim, a molyrágta szárnyakat is beleértve és a démonok fantasztikus álarcait, kormánykereket, szeksztánst, tengerésztérképet, flótát és régi kottát, melyek már fejüket nem dörgölik össze, hogy a dal felzengjen.

Isten veled!

Végül is nem játszom semmi hangszeren, s már sötétedik.

Mi legyen hát velünk?

Ha felívelődik a híd

fényből, árnyékból, virágból, jönnek majd a vágyak lábujjhegyen, utána a szerelem virágzó gyönyörben, egyszóval minden, ami cipőt visel, hogy ott maradjon lábnyomuk az emberi bőrön. Mezítláb csak a halál jár,

s ez külön balszerencse!

Csak most, midőn már vén vagyok, s amikor úgy tűnik, hogy ennek számomra valóban semmi haszna, az idő szédületét most kezdem érteni.

Hisz az élet csak egy jajszó, s más élet nincs, és szétlőtt zászlaja alatt

van elég szépség.

Monoszlóy Dezső fordítása