Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - Jaroslav Seifert: Versek
Jaroslav Seifert a XX. század első esztendejében, 1901-ben született. Egy évvel később, mint Nezval. Kezdetben a szürrealizmus ihleti. Eszményképe Apollinaire, „a halott kapitány“. Nezvallal együtt a Wolker-féle Kilencek körének tagja. Később egyre inkább a mindennapok szürke csodái felé fordul, ezekről ír utolérhetetlen formaművészettel az intim líra hangján. A fordulópont utáni korszak kötetei közül az Édesanyám (Maminka, 1954.) rövidesen a legolvasottabb és legszélesebb körökben ható vers- gyüjteménnyévé válik. Gazdag életműve még bibliografikusan is több oldalas felsorolást igényelne. Alakja körül már életében irodalmi legenda szövődik. A felszabadulás után hosszú évekig félreállított íróként él, de ez a tény mit sem változtat népszerűségén és irodalmi jelentőségén. Műveinek bővebb felsorolása és értékelése helyett hadd támassza alá ezt a megállapítást egy anekdota ízű igaz történet, amelyet utolsó kötetéhez írt füljegyzetében maga az író mond el: „Mi a neve? — kérdezte a központ ifjú nővére, amíg a kalciumos iontoforézis fémlapocskáját a nyakamra kötözte. Megmondtam a nevemet. Rám nézett, újabb kérdést tett fel, elég szigorú hangon: — És a verseket szereti-e? Én, hogy igen, szeretem, és meglepődve firtatom, miért kíváncsi rá. — Hát mert ez a neve!“ Utolsó verseskötetéből, a Koncert a sziget énből közlünk itt részleteket, amely 1966-ban jelent meg, és a mai cseh költészet legnagyobb meglepetését hozta. Ebben a kötetében ugyanis Seifert, a zárt formák nagymestere, szabad versekben vall ifjúkori emlékeiről. 1966-ban megkapja a Nemzeti Művész címet, említett kötetével pedig az idei állami díj várományosa. vizes árnyék (részletek) Ének a szemétről A gyönyörű percekből mi maradt? Szemek visszfénye, csöppnyi illat, a kabáthajtókán sóhajok, lehelet párája az üvegen, csipetnyi könny, körömnyi szomorúság. S higgyék el nekem, szinte semmi más. Tenyérnyi cigarettafüst, pár futó mosoly, kevés szó, mely a sarokban úgy forog mint szemét, mit felkavart a szél. És hogy el ne felejtsem, három hópehely. Ez minden. És most mosolyogjanak! Paradicsom, menny, pokol, semmi titokzatosság, ez itt csak játék, rosszra gondolni nem kell, ki-ki abba a négyzetbe ugrott a játék során, ahová a kavicsa esett. Ha esni készült, bűzlöttek a kanálisok. Akkortájt játszottam én is, csakhogy a hó és az eső
