Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - Petrőci Bálint: Mágneses rácsok 11.
Fekete korong Kedvesem! Nem tudom (kivárni válaszodat... Most már sajnálom, hogy arra kértelek, csak egyszer írj havonta, nehogy a munkahelyemen feltűnést keltsenek leveleid... Remete lettem... Nincs kivel megosztanom érzéseimet, gondolataimat. Csak hozzád fordulhatok, csak veled beszélhetek őszintén. Ügy szólok most hozzád, mintha itt ülnél mellettem, pedig messze vagy tőlem, messze, mint az álom... Valóban álom leninél? Az álomnak is van emléke, és lehet következménye... Egy gyerekkori álmomra ma is emlékszem. Nem meséltem róla, nem volt rá időnk... Világot látni mentem. Sok évi vándorlás után meglett férfiként tértem haza,, és nyitott kocsiban állva érkeztem szülővárosomba. Az emberek elözönlötték a járdákat, integettek, éljeneztek, virágokat szórtak elém. Nagyon boldog voltam ... Aztán felébredtem... Szegények voltunk, egy szobában öten laktunk. Nem volt se konyhánk, se előszobánk, s fateknőben fürödtünk... Amikor felébredtem, édesanyámat a szoba közepén duruzsoló kályha mellett pillantottam meg. Tejet forralt. Felébresztettelek, fiam? — kérdezte. Dehogy, már ideje, hogy felkeljek... Rosszat álmodtál, az riasztott fel? Nem szoktam álmodni... A lavórba hideg vizet öntöttem, hogy lehűtsem forró fejem. Nem árulhattam el, mit álmodtam a porladó szalmazsákon, mert oiyan szép és hihetetlen volt, hogy megijedt volna szegény asszony... Most is messzi, messzi útról tértem1 meg városomba. Az emberek nem özönlötték e! a járdákat, nem éljeneztek, s nem szórtak elém virágokat. Az állomásról gyalog; bandukoltam haza, egyik oldalamon a feleségem, másikon a kisfiam, és nagyon boldog voltam, mert tudtam, hogy vagy, s kívántalak. Feleségem kérdőn pillantgatott rám. Hogy érzed magad? Most már csak jól érezhetem magam... Nem árulhattam el, mi táplálja bennem a jó érzést, nem mesélhettem a mesés három napról, mert olyan szép és hihetetlen volt, hogy megijedt volna szegény asszony... Egyre aranyló hajkoronádat és fekete szembogarad láttam. De később fekete pupillád egyre tágult és tágult, s lassan teljesen magába fogadott. Most már csak a sötétséget érzem, mintha kialudt volna a Nap tüze. Rázom a fejem, hessegetem a sötét képet... Nem tudok tőle szabadulni... Elillant a csillanó fény, csak a rideg fekete korong maradt, mely egyre tágul és tágul, és oly súlyosan csüng már felettem, hogy bármely pillanatban reám szakadhat... Mi történt velem? Nem tudom magam elé varázsolni a mesés három napot, mely olyan kis sziget lett életemben, ahová bármikor megtérhettem, hogy újra- és újraéljem a boldogságot. Eddig minden levelem otthon írtam, éjszaka, amikor aludt az asszony és a gyerek. A konyhában ültem, és magam elé idéztelek. Dús szőke hajad fésülgettem ujjaimmal, s közben írtam a levelet...: mikor adatik meg újra, hogy veled lehessek? A konyhából kiszorultam... Minden neszre felrezzentem, minden zaj megriasztott. Ha az asszony rajtacsípne, hogy neked írok... ha kezébe kerülne a levelem...?! A gondolat is rémisztett... És késő éjjel, amikor a párnára hajtottam a fejem, már nem mertem veled elaludni, mert a közelséged felébreszthette volna az asszonyt, s megérezte volna, mint emészt a tűz, amelyet te gyújtottál bennem... Kiszorultam a konyhából... Most a hivatalomban ülök, és „túlórázom“. írom a levelem..., és szégyellem bevallani: félek hazamenni... Ne nevess ki! Igazi félelem ez! Hiába mormolom magam elé szavaidat: A szerelem nem bűn... A szerelem sosem lehet bűn, ez a legszebb, amit az élet adhat az embernek...
