Irodalmi Szemle, 1966

1966/9 - FIGYELŐ - Ladislav Ťažký: Az udvar bevétele (regényrészlet)

ván. Hallanod kellett volna, Biblická, hogy milyen neveket adott Domina a lányoknak, mindegyiknek talált nevet, minden rúzsfolt után köpött egyet, de a gyerek csak nevette, akkor jött haza a katonaságtól, ott különb káplárokat is ismert, gyenge az édesanyja szava, és végül még örül is, hogy minden hétfőn más-más szinű foltot talál a fia gal­lérján, templomba menet a gallérokról minden szájat felismer, Domina akart a házra nagy ablakokat, hogy láthassa a munkába igyekvő lányokat, a nagy ablakok jelentik a világot, az ablakok Domina szemei, figyel, egyetlen autóbusz sem kerüli el a figyelmét, csak az, amelyikkel én akarok utazni, mindig elkések róla, de én vagyok a hibás, mert a régi inga­órát nem akarom kicserélni, pedig olyan öreg már, mint a nagyanyám, felvinném a pad­lásra, de az anyám még azt gondolná, hogy őt magát dobom a kacatok közé, az órát a ládával együtt hozta, amikor férjhez ment, majd ha temetjük, kivisszük vele együtt azt is, a busz meg csak még hadd hagyogasson itt sokáig, az ember a városban úgyis csak a pénzét költi. Ingaóra . . . Öra van a tranzisz­torban is, ha a tranzisztoros rádió tudná, hogy mikor megy a buszunk, azt is bemon­daná, a tranzisztorban sok mindent bejelen­tenek, ha tudnák, hogy mindnyájan kinn vagyunk a határban, heten, Biblická, te tu­dod, én az asszonnyal, a fiam a feleségével, a gyerekeket nem is számolom, a kisebbik fiam csak akkor, ha elengedik a munkából, a lányok meg csak a szabadság alatt, ha a rádióban tudnák, hogy öreganyánk egyedül van otthon, hogy láda van az ágya alatt, s hogy a ládában kotlós ül a tojáson, kijön­nének, és bizonyára kikérdeznék, hogy miről gondolkodik, nevetségessé tennék, mi meg hallgatnánk kinn a határban, azért bánt az ingaóra, nem akarom, hogy anyámat kineves­sék, öreganyámat már semmi sem izgatja, csak a neve, két férje volt, nekem meg két apám, melyiküket rövidítse meg, milyen név alatt pihenjen majd a temetőben, a Perun, vagy a Kováč név alatt-e, a kereszten ott a hely a névnek, találd ki, Biblička, milyen nevet írat az öreganyám a fejfájára? Még a pap se tudja, csak nekem árulta el: a lány­kori nevét. S úgy lesz, miért ne feküdhetne anyám hajadonként a temetőben? A tor, attól ne félj, Biblička, Perun az anyja torára meg­hívja egész Perunfalvát, gyönyörű a kertem, mindnyájan megbámuljátok, a szilvafákat Do­mina ültette, az anyósáét is, a meny szilva­fái illatoznak majd az anyós temetésén, ko­szorú helyett a szilvafák sárga könnyei eny­hítik a fájdalmat, a haláltól félő élőknek a rothadt szilva a legjobb orvosság. Nem szere­tem a szomorú embereket, a szilvafák minden évben teremnek, tavasszal menyasszony-fehé­rek, életet Ígérnek, a dér főzi a legjobb szilvóriumot, Domina szilvájából a gyászolók is meg a vigadók is isznak, a sofőrök sokat, a gazdák szívesen, az agitátorok bátortalanul, a cigányok mohón, a koldusok hálásan, az iszákosok úgy járnak hozzánk, mint a jó kútra. Ezen az orvosságon Domina még egy fillért sem keresett. Az asztalosnak is el van téve a része, az ötéves orvosságot Domina a jeles vendégek számára tartogatja. Mikor iszunk ötéves szilvóriumot, mikor eszünk egy­éves kolbászt? Mindegy néked, Biblička, nincs fogad. Az öreganyám meghal a nyáron... Domina virágot ad mindenkinek, persze, büsz­ke a virágaira, azért osztogatja, a te sírodra is fon majd egy koszorút, a virág mindenkié, a tiéd is, Biblička, s a szellős lugason termett bor csak inni jó. Azt mondják, hogy a ribizli- borunk jobb, egy orosz meg azt mondta, hogy legjobb a szilvabor, egészségére, egészségére mindenkinek, aki a mi főztünket és a mi borunkat issza. Ámen ... Szomorú vagy, Perun, megbántad, hogy odaadtad? Hallod-e, Biblička, milyen szépen szólnak a harangok? Az Imre hangja vékonyabb. József öregebb, az első világháború idején majdnem be kellett vonulnia. József? Ugye, hogy ez a József? Hallod-e, Perun, ez a repedt hangú a József, arra gyűj­töttünk, emlékszel, nem igen akarózott ada­kozni, azért lett olyan repedt a hangja. Szólnak a harangok, csikorognak a fogak, vége a misének, van két órányi időm, szundí­tok egyet, legeltetni egy ideig már úgysem igen kell, a fű befelé nő az agyagba. Domina összekuporodott, mint a kislány, ha gödröt ás tavasszal a homokba, istenem, mi­lyen nevetséges, én meg kegyetlen vagyok, a tejesköcsögökkel teleaggatott kerítés rö­hög, nem látja senki, de egy pillanatra nekem is nevethetnékem támad, Domina megmarkolta az autó oldalát, te, félszemű, kinyitottad az ajtót, látni akartad a támadást, az örökíró a kötelező jeleket rajzolgatja, Domina bűnét pontozza, Domina kinyújtja a kezét, ujjait beleszúrta a búzába, nem, az örökíró nem könyörült, az asszony ide-oda rángatta, do­bálta a tarisznyákat, körömmel karmolászta a zsákokat, végül a saját hajának esett. Puha ez, jó puna, kövérre hízott... de ott a sírokon ... emberek ... A legényke még a zsákokon térdepel, mint akkor a legelőn, a legényke alatt a puha zsá­kok garmadája — egész búzahegy — maga­sodik, a legényke feláll, megijedt, asszonyi

Next

/
Thumbnails
Contents