Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

lehet, hogy már valaha elgondolkodtál azon, hogy az a kor, az a tizenöt esztendő megíz- leltette veled a kegyetlenséget, de a szeretetet is, ámbár a szeretet is kegyetlen volt, mert megkésett, és csak a gyilkosság után jött el hozzád; számodra, Wojciech, elkésett az a ködös hajnal is, amikor a legbátrabb férfiak rudakat és cövekeket vittek, és elkezdték osztani az uraság földjét. A földek fölött akkor csend és köd lebegett, és azok, akik felmérték, a ködből tűntek elő, és csakhamar ismét eltűntek a ködben, mások, akik a kerítés mögött lapultak, szinte odatapadva a kerítéshez lábbal, hassal, mellel, égtek a vágytól, hogy a föld birtokába jussanak, ám féltek hozzányúlni, pedig főleg nekik osztották a legbátrabbak rúddal, cövekkel az uraság földjét. Később, amikor a köd fölszállt, és feltűntek a térés földek, a kerítéseken túl levők sem tudtak ellenállni, a földéhség lett úrrá rajtuk; a kerítések pattogtak, a kinyílt kapuk megcsikordul- tak, és a parasztok rávetették magukat az úri földre, és birtokukba vették.

Egy kérdésre adott válaszában a vádlott elbeszélte, hogy a parasztok féltek a földosztástól és az úri föld birtoklásától, és erre nekem eszembe jutott, hogy mennyire féltem én, a tizenöt éves ifjonc a várostól, 1945-ben ugyanis váratlanul a városba kerültem. Tanítóm tehetséges gyereknek tartott, ezért a városba vittek, iskolába, éppoly könnyen fölvettek, mint amilyen könnyen Wojciech a föld birtokába jutott. Köztem és a vádlott Wojciech Trepa között azonban az a különbség, hogy az én életem válaszútja tizenötödik évemre esett, Wojciech Trepánál pedig akkor következett be, amikor kevés híján négy kereszt súlyát viselte a hátán; amikor már gyilkossá vált, és az életében beállott változások 1945 után nem törölhették el az 1930 júniusában történt eseményt, tehát azt a gyilkosságot, sőt az újabb gyilkosságot sem akadályozhatták meg. Wojciech Trepa vádlott, Józef és Katarzyna fia 1945 után az 1930-as év bélyegével homlokán indult az új életbe, és ezzel a bélyeggel haladt tovább a második bűntett elkövetése felé. Engem az 1945-ös év, a nagy fordulatok ideje, sőt tulajdonképpen az 1944-es is, olyan élettapasztalatok birtokában ért, amelyeket kacsák őrzése, trágyaszórás, szántás és cséphadaróval való bánásmód közepette, savanykás rozskenyér evése közben szereztem; ez volt az egész tartalék, amelynek birtokában átléptem az 1945-ös év küszöbét, s ez az esztendő engem más, súlyosabb tapasztalatoktól megkímélt, Wojciech Trepa vádlottat azonban nem, mert a legsúlyosabb terhet cipelte magával.

1945-ben nagyvárosi iskolába kerültem. Az internátus ablakában levő cserepekben találtam

egy kevés mállott földet, néhány öreg fát a parkban, és két mókust, illetőleg csak a bundájukat, néhány szőrpamacsot a mókusbudából, mert a mókusok a város minden polgárát illették, és az ember nehezen jutott hozzájuk, ezért meg kellett elégedni azzal, ha pillantásával megsimogathatta a mókusbundát.

At kellett élnem azt a pillanatnyi megdöbbenést, amely addig tartott, míg elbúcsúztam egy fiútól, aki kitartott paraszti szegénysége mellett, vagyis míg elbúcsúztam saját magamtól, amikor sok mindent megértettem, és azt mondtam annak a kölyöknek, vagyis magamnak: Ég áldjon, te fajankó, semmi közöm hozzád!

Am a kétszeres gyilkos Wojciech Trepa ügyében lefolytatott tárgyaláson újból találkoztam a paraszti szegénységbe szerelmes 15 éves fiúval, találkoztam önmagammai, alaposan végigmértem, és meggyőződtem róla, hogy nem tűnt el, hiába mondtam neki: — Ég veled, fajankó! — Ketten vagyunk, tehát kényelmesen elférünk az államügyészi székben, és mindketten Wojciech Trepát vádoljuk.

Félek önmagámtól, attól a fiútól, mert azt súgja nekem, az államügyésznek, hogy kegyelmezzek meg Wojciech Trepának, Józef és Katarzyna fiának; és én, az államügyész, felelek magamnak, a fiúnak is, hogy megbüntetem Wojciech Trepát, Józef és Katarzyna fiát. Ámde én, az ifjú, akinek szívéhez nőttek a ház és a pajta málladozó falai, haragszom magamra, az államügyészre ezért a válaszért. És viszont én, az államügyész, engedek, és félek ettől az engedékenységtől, ismét azt akarom mondani magamnak, az ifjúnak: — Ég veled, fajankó! — Le akarom rázni magamról, de hiába, mert az az ifjú nem megy el, és én, az államügyész, hallom kesernyés suttogását: — Andrzej Tabor államügyész, Andrzej Tabor a mezítlábas libapásztor, kis hajtó szántáskor, és ifjú cséplő szól hozzád. — Nevetségesnek tűnik nekem ez a hang, no meg az is, hogy Józef Trepának, Wojciech vádlott nyolcvanesztendős öreg apjának tenyerét mutogatja, azt a megnyomorított, kérges, ellaposodott tenyeret, amely olyan széles, hogy a büntető törvény- könyv oldalát biztosan elfedné.

A bíróság tudomást szerzett a vádlott Wojciech anyjának, Katarzynának haláláról, aki

1944-ben húnyt el. Katarzyna előbb elhunyt, mint sor került a földosztásra, tehát úgy rendeltetett, hogy ne léphessen arra' az ötholdas táblára, ne élvezhesse azt, és ne beszélhessen, ne mesélhessen arról, amennyit csak akar. Meghalt, és így hiábavalók voltak azok a hosz- szú esztendők, amelyeken át némán készítgette a malacoknak a moslékot, mintha tudatosan takarékoskodott volna a szóval, és azt valami