Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

hosszú érdekes beszélgetésre tartogatta volna. Pedig mi mindent beszélhetett volna, ha hozzájut ahhoz az öt holdhoz az urasági földből, érdekes téma lett volna; de előbb halt meg, mintsem olyan alkalom kínálkozott volna, amelyre szinte egész életében várt a gőzölgő krumplival telt puttony fölé hajolva, és lehetséges, hogy lélekben reményekedett egy jó alkalom eljöttében, amikor kibeszélheti magát tetszése szerint. Azt mondhatjuk, hogy ilyen alkalom küszöbén halt meg, és nem léphetett már az úri földre, pedig akkor sokan bátorságot vettek, és rávetették magukat arra a földre, hogy tetszésük szerint bejárják, aztán felszántsák és beboronálják. Bár egész életében megfelelő alkalomra tartogatta szavait, mégsem beszélgetett el egyszer sem, s meghalt, mielőtt alkalom kínálkozott volna föladni hallgatását, és valami örömteli dolgáról úgy igazából elbeszélgetni az emberekkel. Így ért véget lehetetlen élete, amely nem volt más, mint egy nagy várakozás a megfelelő alkalomra, hogy beszélgethessen kellemes dolgokról; így ért véget e nőnek tragikus élete, aki jobb alkalomra tartogatta és őrizte szavait.

Mégis jó, hogy előbb elhunyt, Wojciech Trepa, a vádlott, talán ezután könnyebben élt titkával; hiszen nem volt közelében a puttony fölé hajló hallgatag és nyugodt, ám mégis sürgető anya: — Mondd, Wojtek, te ölted meg Karol Kotulát? — Már nem kellett félnie a vézna és apró termetű mamától, aki nesztelenül lépked az ól felé vezető ösvényen, fülénél két-három ujjal tarva a párolgó főtt krumplival telt puttonyt, és a teher alatt oldalra görnyedve, ó, most már nem kell félnie a hallgatag anyától, aki éppen némaságával kérdezett: — Mondd, Wojtek, te ölted meg Karol Kotulát? — Már nem félt bő, hosszú szoknyában járó anyjától, amint az ólban a válaszfal fölé hajolva öntötte a puttonyból a moslékot a malacoknak, nem tekint őrá, semmit sem szól, és mégis mintha szólna: — Mondd, Wojtek, te ölted meg Karol Kotulát? — Nehéz volt nem felelni az ő néma, sürgető kérdésére, a soha ki nem mondott, de annál sürgetőbb kérdésre, de ő ellenállt, anyjának nem mondhatta meg, hogy ő ölte meg Karol Kotulát, bár neki megbocsátott volna, ám ő a bűnbocsánatot nem viselte volna el, és az anya sem annak a terhét. Ezért jobb, hogy meghalt, mert így most már sohasem kell megbocsátania gyilkos fiának. Jó, hogy meghalt, legalább nem tudja meg, hogy fia gonosztettet követett el, hogy az ő fia, az ő Wojciech gyermeke, akit kétszeres gyilkossággal vádolnak, halálának pillanatában könnyebbséget érzett, hiszen már nem kell felelnie kimondatlan kérdésére: — Mondd,

Wojtek, te ölted meg Karol Kotulát? — arra a kérdésre, amelyet hallgatásában érzett.

Természetesen a bíróság előtt sem maga a vádlott, sem a tanúk nem beszéltek olyan aprólékosan és terjedelmesen a vádlott anyjáról és haláláról; ezt csak én, Andrzej Tabor, a megyei ügyész hallottam a tárgyalóteremben a vádlott és a tanúk szájából Katarzyna haláláról, és saját magam számára kiegészítettem a tömör és tartózkodó vallomást.

Ugyancsak a saját szükségletemre — ameny- nyiben a „szükséglet“ szó ebben az esetben nem alkalmatlan — kibővítettem a Sztaniszlaw Trepára, Wojciech vádlott fivérére és a nyugati határszélre való távozására vonatkozó vallomásokat; a lakonikus vallomások ezt egyenesen igényelték.

Sztaniszlaw Trepa 1945 őszén hagyta el szülőfaluját, és parasztok népes csoportjával a nyugati határok közvetlen közelébe települt. Ott megnősült, és elég nagy gazdaságot kapott.

A kusza valomások arra angedtek következtetni, hogy Sztaniszlaw Trepának, Józef és Katarzyna fiának, a vádlott Wojciech fivérének terhére volt a család — bár maga sem tudta ennek az okát — és szülőfaluja, és csak az alkalmat várta, hogy elhagyhassa őket. Azok közé tartozott, akiknek elegük volt a nyomorúságos és kicsinyes környezetből, az örökké ugyanaddig terjedő látóhatárral, és égett a vágytól, hogy ezt a határt átlépje. Ő talán tudatosan hagyta ott az őket körülvevő nyomorúságot, a penészedő falakat, szalmatetőt és rothadást. Sztaniszlaw elment, Wojciech otthon maradt, és ráírták azt az öt holdat az uraságéból. Wojciech nem akarta otthagyni családját. Meg is mondta ezt a bíróság előtt félreérthetetlenül. A bíró tolakodástól mentes kérdésére: — Vádlott, lett volna kedve elhagyni otthonát? — Wojciech egyeszerűen felelt: — Nem. — Őt semmi sem indíthatta arra, hogy otthagyja faluját; sem a folyót, amely időnként megárad, és ilyenkor zavarosbarna színt vesz fel, éjszaka egészen fekete, és habcsomók úsznak le rajta; sem a repedezett evezősladikot, amelyet a révész mégsem dobott ki; sem a virágokkal benőtt sírt, amely messziről elviselhetetlenül kimagaslott a környező sírok közül; sem nővérének hajlékony és törékeny alakját, amelyet a szerelem nem elégített ki, és ezt ő furcsán, sőt természet- ellenesen akarta pótolni: a sírt gondozta, és a temetőbe mindig elvitte gyermekét; sem ezt a házasságon kívül született Zoskát, aki csecsemőkora óta a síron játszadozott, és szerette a temető magányát, amikor anyja vízért ment az öntözéshez; sem az éji madarak dalát, amely tavasszal a bozótos felől idáig hallatszott: ellenkezőleg, Wojciech talán értelmet