Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - FIGYELŐ - Géczi Lajos: Holnap is élünk (Kovács Vilmos)
maszt. Pedig a kérdőív-forma kiváló ötlet, s főleg a szatirikus ábrázolásra nagyszerűen alkalmas, csak az a kérdés, az írónő mit valósít meg a szándékából, hogyan töltötte meg e keretet, s a szatirikus ábrázolási móddal milyen esztétikai élményt szerzett olvasóinak. 5 itt a regény „szatirikus“ jelzőjét akarjuk megvizsgálni. Ügy véljük, az írónő nem tett maradéktalanul eleget a szatirikus ábrázolás követelményeinek. Egyrészt műve nem egységesen szatirikus szemléletű regény: a szatirikus ábrázolást gyakran „semleges“ realisztikus leírások, emlékezések és zsurnalisztikus betétek helyettesítik, másrészt a regényben a komikum minőségileg többnyire alatta marad az igazi komikumnak, s az élet megreked az anekdota, a humor, a gúny és az irónia szintjén. Igazi szatírával, komikummal ritkán találkozunk művében. Az erkölcsi fölényt biztosító szatírát az írónő sok esetben azzal a hatással cseréli fel, amelyet a hősnő sorsának tragikus mozzanatai váltanak ki az olvasóból, s ábrázolási szempontból ez szintén felemás megoldás. A tragikus helyzetekben az írónő nem teremt megfelelő szatirikus kontrasztot, miáltal nőne 6 tragikum súlya is. Ezeken a helyeken az írónő inkább az alacsonyabb szintű komikus- típusokhoz nyúlt. így szatírája néha az „akasztófahumorral“ határos: egyes esetekben a humoros színezetű betétek nem is illenek a tragikus alaphangú cselekménymozzanatba. Egy példa: a háború alatt eküvőjét tartja egy fiatal pár. Mikor elhagyják a templomot, az újdonsült fiatalasszonyt megöli egy eltévedt tüzérségi lövedék. A hősnő szemtanúja e tragikus eseménynek, de pár lépéssel tovább már Blau Pirivel élcelődik. Az életben objektíve létező komikum beemelése a művészi alkotásba még nem jelent szatírát, szükséges, hogy az író a komikus .motívumot valamilyen művészi és világnézeti szemléletnek s a mű mondanivalójának megfelelően értékelje és transzformálj#. Annak okát, hogy Dávid Teréz többnyire a humor, legfeljebb a gúny és az irónia tartományában mozog, nem a világnézeti alapállásban, hanem inkább egyéniségében és esztétikai szemléletében kell keresnünk. Szatirikus fölényérzésének bizonytalansága szintén csak szubjektív gyökerű lehet, hiszen a szocialista társadalom jelenlegi szintje már képes szilárd erkölcsi bázist biztosítani egy magasabb fokú szatirikus fölényhez. Dávid Teréz főként a gúny és az irónia területén mozog otthonosan. Például a kétségtelenül pozitív szerepet betöltő Mundérról, aki Csermalekot leleplezi, így ír: „Tudhatta, hogy nincs igaza ... Ha igaza lett volna, Cser- maleket nem terjesztették volna fel az ország- épitésben szerzett érdemeiért kitüntetésre. Könnyelmű ember ez a Mundér és heves. Még jó, hogy önmaga levonta a konzekvenciát és kérte áthelyezését.“ A szatirikus ábrázolás egyik legfontosabb formája a túlzás. A Kásahegy egyik fogyatékossága az is, hogy komikus túlzásai nem elég intenzívek, s ez szintén visszahat a komikum minőségére. Viszont, ami a valóságigényt és az ábrázolt jelenségek valószerűségét illeti, megállapíthatjuk, hogy az az írónő egyik erőssége. A felvetett problémák valóságosak, az élet mindennapjából valók, és társadalmi fontosságúak. Az írónő jogosan pellengérezi ki az egyes korszakok társadalmi túlkapásait, politikai frázisait, az emberi önzést, kicsinyességet, a karrierizmust stb. Dávid jó jellemábrázöló készségére vall, hogy gyakran néhány vonással is hiteles figurákat rajzol (például Melnický, Lukovič Lajos, Baltazárné, Bertók stb.). Véleményünk szerint a nemzetiségi kérdést, ha már felvetette, gazdagabban kellett volna motiválnia. A személyi kultusz is több szatirikus lehetőséget kínál, ezenkívül a regény egykét részletét unalmasnak és didaktikusnak érezzük. (Például az Iskolai végzettség című fejezet stb.) Kár, hogy a regény nyelvezete több helyen elszürkül. Ezt még az sem mentheti, hogy az elbeszélő hős képesítése „csak testkultuszt fejlesztő szakiskola“. Kövesdi János holnap is élünk Kovács Vilmos — Kárpátalján tulajdonképpen nincs is igazi magyar irodalmi élet — válaszolta egy tanár a kérdéseimre. Pedig tudta, hogy van, ismerte a megjelent műveket, sőt, iróik legtöbbjét is személyesen. Mi késztette akkor erre a szerénykedő válaszra? A kisebbségben élő népekbe mindenütt beleszorul valami bizonytalanság saját értékük, munkájuk megítélése közben, s ezen mi nem csodálkozunk. Sajátos viszonyok között élénk irodalmi
