Irodalmi Szemle, 1966

1966/9 - FIGYELŐ - Géczi Lajos: Holnap is élünk (Kovács Vilmos)

élet folyik a szomszédban, Kárpátalján. Nincs magyar irodalmi folyóirat, habár az írók megkísérelték 1958-ban, a mi Irodalmi Szemlénk indulásának esztendejében — egy évente megjelenő almanach kiadását. Sajnos, az ő vállalkozásuk rögtön az első szám megjelenése után megrekedt. így hazai , kiadványaikat a napilapokon kívül csupán irodalmi összejöveteleken, író-olvasó találkozókon vitatják meg. Érdeklődésemre: melyik könyvet tartják az eddig megjelentek közül a legsikeresebbnek, valamennyien Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényét említették, mindjárt hozzá is téve, hogy a közvélemény nem fogadta egyöntetűen a könyvet. Akadtak szigorú meg- rovói, de lelkes igenlők még többen.

Hadd bocsássam előre, hogy az író nem törekedett a teljességre, a mindent átfogó társadalomábrázolásra, csak megpróbált korának hű krónikása lenni. Minden szépítgetés nélkül villantja föl a legutóbbbi két évtized legfájóbb emlékeit, de nem akar sebeket tépni. A meghurcolt, keserű ember sorsán is áttör az igaz emberség győzelmébe vetett hit, amely azonban tiszta számadást követel, hazugságmentes holnapot, mert „holnap is élünk“.

Nehéz egy könyvet bírálni, ha nálunk csak egypáran ismerik. Ezért kikerülhetetlen, hogy egy-két szót a tartalomból is mondjunk. Hőse Somogyi Gábor, a faluról származó autodidakta festő. Apját, az egykori kommunistát, aki a felszabadulás után a falu élére kerül, az önkény éveiben bebörtönzik, száműzik, ahonnan soha nem tér meg. Az volt ellene a legfőbb vád, hogy 38-ban ő ácsolta a díszkaput a bevonuló magyaroknak, és hogy a felszabadulás után kérvényeket írt a faluból elhurcolt emberek érdekében, tehát „bujto- gatta a népet". Gábor fiatalon nősül, volt úrilányt vesz feleségül. Feljön a városba, bútorgyárban dolgozik, de csakhamar letartóztatják, mert nem volt hajlandó megfesteni Sztálin arcképét igazgatójának. Néhány év múlva amnesztiát kap, hazatér, új életet kezdetne, de ...

Somogyi sebzett lélekkel indul újra az életnek. Apja meghalt a lágerban, házassága zátonyra futott, ő maga is cipeli a lágerélet szorongó emlékeit. Milyenné válhat a hős ennyi tragédia után? Rendszerellenessé, közömbössé, vagy mindent megértő és megbocsátó szentté? Somogyi úgy lesz igaz ember, hogy sem az egyik, sem a másik utat nem választja. Igyekszik visszatalálni a hétköznapokba, élvezni a munka és az igaz szerelem örömét. Be akar jutni a festőszövetségbe, mert érzi, hogy tehetséges; rendezni

akarja zilált házasságát, mert tudja, hogy ő és a felesége két külön világ.

Igen, így volna, illetőleg lehetne, ha a kongresszusi határozatok egy csapásra átformálnák az emberek gondolkodásmódját, megszüntetnék az előítéleteket. De nem így a festőszövetség párttitkára, aki alapjában véve nem rossz ember, régi harcos, de ítéleteiben, szemléletében ott kísért a múlt. Nem hiszi el, hogy a büntetőtáborokat megjárt emberek teljesen ártatlanok. De legnagyobb tévedése mégis az, hogy olyan munkát vállalt, amelyhez nem ért. De miért tarthatják csak az emberek ennyi ideig magukat? — kérdezhetnénk. Mert névtelen levélírókkal, feljelentőkkel, lapító'kkal, közömbösökkel vannak körülvéve.

Ezekkel méri össze Somogyi az erejét. Nem hallgat, amikor a barátok hallgatásra intik, nem keres összeköttetéseket ügye rendezésére, hanem felveszi a harcot azokkal, akik kísértetiesen emlékeztetik a tegnapra, akiknek végső soron közvetve vagy közvetlenül közük volt apja és az ő tragédiájához.

Somogyi belső fejlődése nem egyöntetű. Mint már mondottam, nem hős, de nem is a hétköznapok embere. Alakja éppen ezért hiteles. Nem' tesz semmi különösebbet, csupán becsületes marad, és következetesen kitart elvei mellett.

A regény nem törekszik a teljességre, de így is izgalmas megfigyelni Kárpátalja népeinek, közöttük körülbelül kétszázezer magyarnak a szovjet rendhez való igazodását, amely n>em volt híján buktatóknak, félreértéseknek.

Nem kevésbé érdekes nyomon követni a Kárpátalján élő magyarok nemzetiségi életének alakulását. Hallgatózzunk csak pár percet a területi pártbizottság egyik dolgozó- szobájában, ahol a főhős a pártbizottság vezető dolgozójával beszélget: „Tudja, Reiner elvtárs, manapság furcsán állunk az anyanyelv és a nemzetiség kérdésével. Van egy ismerősörfi, a magyar lapnál dolgozik, fordító. Magyarnak vallja magát, otthon a feleségével magyarul beszélnek, csúnyán törik a különben nagyon szép orosz nyelvet, a gyerekeik azonban már nem akarnak magyarul beszélni. Soha egyetlen Petőfi-verset vagy Móricz-elbeszélést még nem olvastak el.“ Majd lejjebb a pártfunkcionárius így vélekedik: „.. . Egyes papák és mamák abban a tévhitben ringatják magukat, hogy csemetéik nagyobb karriert csinálnak, ha nem magyar iskolába adják őket, hanem oroszba ...“

A regény végig csupa pergő dialógus. Csak itt-ott hallgat el a párbeszéd, hogy ismerkedjünk a környezettel, nézzük az Ungot, amely