Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Balázs Béláról Egy regénymodell emlékezései
most, a bénító, gyilkoló fasiszta fene vad zuhanása után?! Mikor, ha nem most? Hisz „ezer zsibbadt vágyból“ most lehet „végül egy erős akarat“, amikor az egyenlített „magyar, oláh, szláv bánat" — szűntével — egy „platformra“ kerül, hogy mondjunk „már egy nagyot, mi" tegnapi „elnyomottak, összetörtek, magyarok és nem magyarok!" Hitler „fajelsőbbségi“ háborújában nagy, irtózatosan szemtépő, és úgy látszott, feledhetetlen történelmi leckét kaptunk. A tegnapi jakobinusok csak a szocialista humánumban egyenlítő antifasizmus platformján kovácsolódhattak egybe szétválasztó princípiumok ellen: folyamatosságként, prevencióként, holnapi neofasizmusok ellen, minden kizárólagossággal és tekintetnélküliséggel szemben! És ehelyett? ... Harmadnap egyedül ültünk a kávéházban. A regényíró regényhősét faggatta. De a regényhős már nem magáról szólt: akkor a kisemmizett, nyelvefosztott szlovákiai magyar kisebbség nevében vallott elveszetten, egy igaztalan vád sérültjeként, sértettjeként. Később szó volt a tutajról, melyről nem szabad senkit sem letaszítani, a platformról, mely, íme, szűknek bizonyult. Hol a hiba, hol a hiba? Kérdések záporoztak újra, melyekre azonban most oly nehéz volt felelni... Akkor — 1946-ban — írtam le a cseh és szlovák értelmiséghez intézett kéziratos memorandumomban (A vádlott megszólal) a rezignált figyelmeztetést, melyet az Elet és Irodalom Az erőszak ragálya című cikkében épp most, e sorok írása közben idéz fel újra (1966. 36. sz.): „A fasizmus valóság fertőzése legyőzetésével nem ért véget. A ma embere annyira elveszítette erkölcsi mélypontját, tájékozódási képességét, hogy csak barbár mankókkal, hatalmi szuggeszciókkal és sovén parolákkal lehet alátámasztani, hogy hinni, látni, szólni, akarni, élni tudjon. Az eredmény ennek megfelelően: erkölcsi nihilizmus.“ A szavakat akkori jogfosztottságunk rágta a számba: egy fertőzés ellen szóltam, mely immár olyan rétegekhez, volt fegyvertársakhoz is elkerült, kiket immunisnak tudtunk. Nem véletlen, hogy a Valahol Európában című film volt Balázs Béla haty- tyúdala. Az erőszak ragálya, a kizárólagosság és tekintetnélküliség kórokozói itt már elérték a jövőcsirát, a gyereket! A regényterv a Carlton kávéházban nem került többé szóba. A modellt — a vidéki kátyú hatálytalanítóját, a szükségből erényt kicsikaró írót, akinek az antiprovincializ- must, a nemzetköziség éltető erejét kellett volna megtestesítenie — megtorpantotta, kisemmizte egy provincializmusban megrekedt sovinizmus nárcisztikus öntükrözése, öntetszelgése: az erőszak ragálya. „El fog múlni, el kell múlni“, Itette kezét a kezemre Balázs Béla. „Átmeneti üzemzavar, gyerekbetegség“, igyekezett vigasztalni... Húsz év múlva „Egy nemzet él itt": üti meg a fülemet egy antifasisztának tudott szlovák író, határokon túl is éles vitákat kavaró harsány, autarkiás hangja, melyre a reálisan pregnáns feleletet Bábi Tibor cikk-címe adta meg: „Itt nemzetek élnek“. A nemzeti önteltség Vladimír Mináčnál egy történelmi anakronizmus síkján — megvesztegető íráskészséggel — öntetszelgő narcizmust időzít, mely azonban kivédhetetlenül csak szűkkeblű, szűk látókörű provincializmusba torkollhat. Tekintetnélküliségbe és kizárólagosságba. Már le sem merem írni, hogy ez mit jelent és hová vezethet... A pozsonyi beszélgetés után három évre Balázs Béla meghalt. Mi, szlovákiai magyarok — négyéves késéssel — akkor nyertük vissza hangunkat: nyelvünket, írás és szóláslehetőségünket, és a regénymodell egy pozsonyi lapban most már akadálytalanul szövegezhette Balázs Bélé sírfeliratát (lásd a Gondolat igazá-ban, Balázs Béla énekel cím alatt): „Balázs Béla, a vándor, mindenki másnál jobban tudta, hogy ebben a piszkos, véres, embertelen hajszában miért él a költő, hol a helye, és mi a posztja: „Ottan voltam otthon, ahol jobban vérzik“. Az elnyomottakkal, a szenvedőkkel való szolidaritást senki költő még így nem kottázta ... És a költő most tovább indul, a vándor nevetve int vissza: végtelenből jövő, végtelenbe mutató sugár ő, ki a földi tereket járva, halhatatlan emléket, múlhatatlan sírfeliratot hagyott ránk: intést, példát, magyar népdalt ütemező éneket: „Ottan voltam otthon, ahol jobban vérzik“. Fábry Zoltán
