Irodalmi Szemle, 1966

1966/9 - SZERVEZETI ÉLET - Deme László: Megemlékezés Czuczor Gergelyről

gezte, s fogyó erejével megérte még az első kötetek megjelenését.

Rögös volt hát életútja; s nem kevésbé nehéz eszmei fejlődése is. Hiszen vidéki származása és papi neveltetése jócskán csepegtetett belé feudális, aulikus és klerikális szellemet is; s mint becsületes embernek, keményen meg kellett küzdenie önmagában és önmagával minden lépésért, amely az ezektől való elszakadás irányába vezetett. Hosszú volt az út a nemesi-rendi múlt idealizáló dicsőítésétől annak szociális és morális bírálatáig; a patriarchálistól a plebejus, majd demokrata népszemléletig. De bármily nehéz és hosszú volt is, Czuczor Gergely hűségesen és becsülettel végigjárta.

Első költői művének s egyben nagy nemzeti eposzának, az Augsburgi ütközetnek kinyomtatásával megelőzi a később fölébe növő Vörös- martyt: még pesti papnövendék korában jelenteti ezt meg korának nagy szervezője és szerkesztője, Kisfaludy Károly, az Auróra hasábjain. Czuczor nagyon is szándékosan választotta ezt a történelmi mozzanatot feldolgozása tárgyául: Augsburgnál a kalandozó magyarok a németeket győzték le. Az eposz a maga németellenes, szabadságszerető beállítottságával, a katonai legyőzhetetlenség optimista hangoztatásával nagyon is a kornak szólt, amelyben immár elodázhatatlanul problémává érett a társadalmi előrehaladásnak, s az ezt diadalra segítő nemzeti függetlenségnek felvetése. S hogy e költeményben még a nemzeti, sőt a korlátozottan rendi-nemesi szemlélet az uralkodó, az a költő korának és neveltetésének vetülete, amelyből az 1820-as években még nála nagyobbaknak sem sikerült kilépniük.

További nagy elbeszélő költeményei közül az elsőnél líraibb és romantikusabb Batond emelkedik ki. Ebben nlem az öldöklő csatáknak, hanem a főhős érzelmeinek, szerelmének leírása az uralkodó. Jól látszik rajta a közben magasra ívelt Vörösmarty hatása is; főleg az eposzi hasonlatok hangulatán és nyelvezetén:

„Mint mikoron valamely felváron barna sötétes Förgeteg ül, s a menny haragos tüze sújt le falához:

Elszállonganak a tornyoknak gyáva galambjai; Vagy ha sötét erdők sűrűjében dárdavetéssel Ejt agyaras kant a vadűző: sittára szaladnak Félénk vadjai a völgyeknek messze szugokba — Alkid hunyta után oly megrémülve oszolt el A falak ormairól a párviadalra kitódult Városi nép, s állott pusztán és őrehagyottan..."

(Botond IV. ének)

De már utolsó eposzában, a Hunyadiról kezdettben, eljutott a néptömegek történelemformáló szerepének felismeréséig. Sajnálatos, hogy ezt a munkáját nem fejezte be: az idő eljárt közben a romantikus történelmi nagyeposzok felett, s így a fáradtsággal írott hexametereknek a hatodik éneknél megszakadt a sora ...

Epikáját kísérve, majd felváltva, lírai költészete sokszínűvé gazdagszik, s nem egy területen maradandót alkot, vagy legalábbis átvezet a régiből az újba. Epigrammáit, e klasszikus formájú rövidke kis verseit a kor és a múlt érdemes nagyjaihoz írja: Virág Benedekhez, Baróti Szabó Dávidhoz, Révai Miklóshoz, Kölcsey Ferenchez, a két Széchenyihez; a történelem kimagaslói közül a három Hunyadihoz. Talán a Mohács című a legjellemzőbb közülük. Kisfaludy Károlynál Mohács emléke még elégia, bánatos múltsiratés; Czu- czornál plebejus indulatú, ostorozó történelmi váddá lesz. íme: hogyan alakítja át a költő Kisfaludy romantikus, belenyugvó sorát: „Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács'." Hogyan teremti át szociális igazsággá:

„Főúri gőg és visszavonás pártokra szakasztá A honnak kebelét gyáva királyok alatt.

Tágult a fegyelem, gúny lett a harci fenyíték, Vélte magát úrnak feljogosítva kiki,

Isteni ostorként ült úr jobbágya nyakára,

S a pórnak kicsikart vére kiált bosszút.

S megnehezült a világbírónak ítélete, s lön a

Nemzeti nagy bűnnek nagy torolója Mohács.“

De felhasználja az epigramma műfaját a gúnyolódás eszközeként is: a magasztos forma és a semmi kis tárgy ellentmondásának groteszk erejével figurázza a maradi nemest:

„Toplaki úr csendes, komoly és nem széleszü honfi:

Gyűlésekre bejár, s ott — kialussza magát.“

(Toplaki)

A társadalmi igazságtalanság és rendi ma- radiság ostorozása általában is gyakori motívuma lírájának. Plebejus felháborodással szól „Korunk öle sárlóihoz":

„Méltán szállá reád nemzetem, egykoron A bűnsujtogató Isten erős keze;

Mert tenvéreidet, pórnemű népedet Sebzéd orvosolhatatlanul."

A maradi nemes gúnyolásának eszközévé válnak a szájába adott, társadalmi gőgjét