Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - SZERVEZETI ÉLET - Deme László: Megemlékezés Czuczor Gergelyről
te során választania kellett, mindig a nép felemelkedése, a társadalmi haladás mellé állt; s így lett a feudális elmaradottságnak, a klerikális ostobaságnak, majd a Habsburg-ön- kénynek bírálója, és nem egy tekintetben áldozata is. Bármennyire sorsa vetette is a bencések rendjébe, papi hivatásából szerzetesként komolyan vette azt, amit értelmesnek, érdemlegesnek és emberinek tartott benne. Mint a komáromi gimnázium fiatal szónoklat- és költészettanára, hősiesen teljesítette papi kötelességét a városban dühöngő kolerajárvány idején: a betegség veszélyét is vállalva járta a szenvedők betegszobáit, hogy lelki vigaszt nyújtson nekik, ha már testi gyógyulást nem adhatott. — De habozás nélkül túltette magát azokon az egyházi előírásokon, amelyek csak korlátoltságból eredő korlátozottságot jelentettek. A pesti akadémiának tagja- és tisztségviselőjeként tisztességes, de világias polgári életet élt: bárházban lakott, vendéglőben étkezett; szellemi és lelki világában egyaránt távol állt a képmutató aszkézistől; költő és tudóstársaival egy humánusabb életformáért lelkesedett: velük együtt látogatta a kaszinót és a színházat is. Ez a természetes, egészséges emberiesség jellemzi költészetét: szerelmi költeményei, életképei, népdalai az élet természetes örömeinek igénylését és igenlését tükrözik. Vallásos költészete viszont nincsen: az az egykét rövidebb műve, amelyikben bibliai vagy legendás történetet dolgoz fel, sokkal közelebb áll a népies-naiv hitvilághoz, mint a tételes vallás tanításaihoz. Nem is véletlen hát, hogy a népszerű, közvetlen magatartású, természetes és szabad emberi életet hirdető közéleti férfiú ellen összefogott a reakció és a klerikális sötétség: életmódja ürügyén — bár valójában inkább haladó, plebejus elvei miatt — a bécsi udvar parancsára el kellett hagynia Pestet és az Akadémiát, majd a győri tanárságot is, és vissza kellett vonulnia a rend székhelyére, Pannonhalmára. Csak hosszú évek múlva kerülhetett vissza újból a fővárosba, akkor már mint az akadémiai nagyszótár szerkesztője. Itt érte az 1848-as forradalom, majd a szabadságharc is. A közélettől akkor már visszahúzódó költőt a népforradalom tüze izzásig hevítette: s mikor a királyi udvar a szeptemberi árulással végképp leleplezte magát, az addig hinni törekvő, de most teljesen kiábrándult Czuczorból kitört az azóta méltán híressé vált Riadó: „Rikolt a harci síp, riadj magyar, riadj'.“ A költő tudta, mit mond és mit kockáztat ezzel a versével. Tudta, és vállalta. Vállalta az óvatos, a vers közlésétől eleinte húzódozó szerkesztővel szemben is. És igaza volt: a tömegforradalomnak e vers harci indulója lett; s a szerző e versével Petőfi csatadalai és Vörösmarty Harci dala mellé csatlakozott fel. A feltűnés, amelyet keltett vele, országos volt, sőt túlcsapott az országhatárokon: a zsarnoki hatalom, amelyet megbélyegzett vele, előre rávette a vers íróját a halálraítéltek listájára. Nem kellett sokáig várnia. Alig egy hónap múlva Buda osztrák kézre került; s egy pest- budai házban ott maradt a Riadó költője is. Mehetett volna a hátrahúzódó kormányhivatalokkal Debrecenbe; de nem ment, mert őrizni akarta az akkor már felében megszerkesztett nagyszótár anyagát. Most is tudta, hogy mit kockáztat. És most is vállalta. S vállalta a halálos ítéletet is, mikor választania kellett közte és az árulás béreként szerezhető kegyelem között. Örökké emlékezetes marad életének ismerői számára az a börtönében álló szék, amelynek fehérre súrolt hátára az akasztófa árnyékában írta rá a büszke választ: „Hogy hazámat ne szeressem, A bitorlót meg ne vessem: Hatalom nem teheti! Hogy hazámat megtagadjam, megvetés jelét hogy adjam: Azt se követelheti! -v Főbe lőhet, nyakaztathat, Bitójára jölakaszthat, Ő erősebb, tegye meg; De az érzelem hónában, Keblem titkos templomában Én urat nem ismerek!“ (ítélőszék előtt) Csak az Akadémia legfőbb vezetőinek közbenjárása hárította el fejéről a halálos ítéletet, ég változtatta várfogságra. S mit tett a költő a fogság hónapjaiban? Tovább dolgozott a nagyszótáron; míg Görgey csapatai fel nem szabadították Budát, s ki nem szabadították őt is börtönéből. A szótárt őrizve került másodszor is a megszálló osztrák csapatok fogságába: a szótáron dolgozott a hírhedt Neugebäude, majd Kufstein várbörtönében — olykor bilincsek között, de mindig lankadatlan kitartással. S mikor újabb akadémiai közbenjárásra kiszabadult évek múltán, csak életkörülményei változtak meg, életcélja nem: haláláig a nagyszótár szerkesztését vé
