Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - Petrőci Bálint: Mágneses rácsok (elbeszélés)
Egyszer megkíséreltem, s tudod, mi lett az eredménye! Hívtad a mentőket... A gyomormosás után rácsos ablakú szobába vezettek, hogy majd ott folytathassam az életem, ahol abbahagytam... Most már könnyen beszélek... De hálálkodni nem tudok, mert csak a haláltól szabadítottak meg, az életet, az érzéseiket pusztító daganatot nem távolították el... Semmi sem változott... Éltem... Élek... A holnaptól sem várhatok mást, ha csak nem lázadok fel önmagam ellen, az egész világ ellen! Megint a szakadék peremére álljak? Mi értelme lenne a lázongásnak? Négy évtizedet éltem, s hol tartok? Bútor, ruha, sült hús... A holnaptól sem várhatok többet, mint a mától... Hazudok! Várhatom az öregedést! A teljes megbékélést, a végleges meghunyászkodást, hogy mélységesen nyugodt víz legyen az életem, melyet a vihar sem fodrozhat! Apám sorsa vár rám, aki hosszú évtizedek óta szövi nyugalma hálóját, hogy egy napon bslefekhessen, s utolsó pillanataiban magához hívjon, s ezt rebegje: Nem tudok mit mondani, fiam... Szomorú ez... Te boldog lennél, ha apám életét élném! És mégis tiltakozol, ne szólítsalak Anyukámnak... Te lázongsz. Magad ellen lázongsz! Más akarsz lenni, mint vagy! Nem mered beismerni, hogy nem lehetsz más?! Már az anyám életét éled! Van értelme a lázongásnak? Már nem szerethetsz úgy, mint az első napokban, amikor áram rezgett a testedben, s az enyémben is, s amikor egyesült a két áramkör, megfeledkeztünk a létről, a nagy mindenségről, csak a csupasz kék eget láttuk magunk felett... Hol vannak azok a napok? Azok a pillanatok? Éjszaka, amikor felébresztelek, azt suttogod: Hagyj aludni! Miért ily későn? Aztán álmosan szólsz: Elég már...! Nem érzed a változást? Már nem rezeg áram a testünkben, nem veszítjük el eszméletünket, nem olvadunk bele az éjszakába, nagyon is ébren vagyunk, tudjuk, mit csinálunk ... Bánt a józanság... Már rég bánt! Neked sejtelmed sem volt erről, csak azt láttad, hogy esténként inni kezdtem, egyedül, a konyhában. Élesztgettem magamban az áramrezgést, hogy átélhessem újra az első napok csodálatos pillanatait, amikor megfeledkeztünk a létről, a nagy mindenségről, csak a csupasz kék eget láttuk magunk felett, aztán egybeolvadtunk a kék éggel... Máir éreztem a közelgő szédítő pillanatot, de te, megelőzve azt, a pillanat töredéke alatt kijózanítottál: Mit akarsz?! Minek ébresztettél fel, ha nem tudsz csinálni semmit?! Most is csak sóhajtani tudok... Szegett szárnyú madárként éljek? Van értelme ennek? Szűk korlátok közé szorultam, és tehetetlenül vergődöm közöttük... Atugorhatnám a korlátot, és messze, mesz- sze futhatnék, hogy legyőzzem tehetetlen vergődésemet! De ez is értelmét veszti, mert árnyként kísérne a gondolat: Szerencsétlenné tettelek Téged s a fiamat, aki apa nélkül maradt... És mi értelme van önmarcangolásomnak? Te okosabb, józanabb vagy! Csupán arra kérsz: ne szólítsalak Anyukámnak! Ezentúl Egyetlen Szerelmemnek nevezlek! S ezzel megváltozik minden? Vagy erődből nem telt élesebb tiltakozásra? Nem tudsz, vagy nem mersz önmagadba nézni? Megalkudtál az élettel, amikor megszülted a fiam? Vagy még előbb, amikor először olvadtunk egybe a kék éggel? Megmásíthatatlan az élet! A (nagyanyád is így élt, az anyád is így élt, Neked is így kell élned! Ügy, ahogy az én anyám is él, ahogy az én nagyanyám is élt! Az íratlan törvényt nem szabad megszegni! Nincs is értelme, hogy boncolgassuk érzelmeinket... Ezért nem is írsz másról, csak arról, hogy mennyire hiányzóm' nektek... Ti is hiányoztok nekem, mert nem tudom elképzelni másképp az életemet... Talán tudnám, csak nem merem! Nélkületek kellene élnem, s ezt nem tehetem, már megoszlott köztetek a lényem. Legyengültem1, el- erőtlenedtem, és mégsem tudok belenyugodni sorsomba. Három nap múlva hazamegyek, s hidd el, rettegve gondolok arra a pillanatra, amikor melléd fekszem és újra hallom a hangod: Mit akarsz? Minek ébresztettél fel, ha semmit sem tudsz csinálni!? A szanatóriumban kipihenhetted magad! Messze vagyok tőled, de idehallatszik a hangod. Nyugtalanít, elkeserít... Panaszkodtam az orvosnak. Azóta injekciókat kapok, hogy erősítsék a férfit bennem... Nem hiszek az orvosságban, A szerelmet, a vágyat nem támasztja fel a gyógyszer, mint
