Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - Petrőci Bálint: Mágneses rácsok (elbeszélés)
ahogy a bor sem tehette, amikor mesterséges mámort szítottam magamban... Már éjfél múlott, s még mindig a levélpapír fölé görnyedek... Még sok a tinta a toliamban, nem akar kifogyni... Napok óta nem azedem az altatót. Este, amikor megkapom a tablettát, kidobom az ablakon. Becsapom az orvost, a nővért, inkább őket csapjam be, mint magamat! Minek ámítsam magam, hogy jól alszom, amikor nem1 igaz. A gyógyszertől tompa, kábult fejjel ébredek. Az ilyen alvás is önámítás. Inkább átvirrasztom az éjszakát, viaskodom a gondolataimmal! Legalább érzem, hogy élek, létezem, s még tudnék valamit tenni. . . Magamban kiépítek egy álomvilágot, amely reggel kártyavárként omlik össze, amikor a fürdőmester rám borítja a jéghideg vizes lepedőt... Tudom, hiábavaló az erőlködésem, mégsem hagyok fel vele. Mert az álomkép reményt csillogtat. Ébren álmodozom. A messzeségben lidérces fény csillan, s én futóik utána, mint az eszeveszett. Amikor odaérek, szomorú szemed kérdő tekintetével találkozom... Nem tarthatom tovább magamban! Én vagyok a bűnös, hogy így alakult az életem, az életünk.. . Én vagyok a bűnös! S a bűnösnek vissza kell térnie a tett színhelyére, hozzád, hogy vezekeljen vétkéért... Emlékszel? Az elmeklinika előtt álltunk, amikor erről kezdtem beszélni, aztán hirtelen elhallgattam... Megijedtem az igazságtól! S téged vádoltalak, temiattad futottam a halálba! Amikor védekeztél, nem volt erőm bevallani az igazat. Pedig nekem is igazam van, mert jogom van olyan élethez, amilyent élni tudnék! Jogom van olyan élethez...?! A féligazságot már ismered. Amikor vének módjára a konyhában ültünk, bort ittunk, s a tökéletlen „leltárt“ készítettük, kitört belőlem a féligazság: Az anyámat szeretem benned... ...ahányszor láttalak, ahányszor találkoztunk, a szemedből, kezed simogatásából ki- éreztem, nem lehetsz más! Olyon vagy, mint az anyám, aki jóbban-rosszban kitart a férje oldalán... Most elárulom a folytatást: Előre megfontolt szándékkal vettelek el feleségül, mert tudtam, olyan asszony leszel, mint az anyám, akinek mindene a család... Nem csalódtam benned, s mégis éget a csalódás fájdalma... Ezt akkor sem kerültem volna ki, ha nem így történik... Az állandó csalódás, lemondás lenne az élet jutalma? Csodálom azokat az embereket, akik azt állítják: boldogok, elégedettek, a munkában, keresik vágyaik beteljesülését, vagy a csendes,, nyugodt családi életben, s örömüket lelik abban, ha férjük, feleségük oldalán öregedhetnek meg, mart — mint te is mondottad: nemi tudnának egymás nélkül élni... Egy kis akarattal én is olyan lehetnék, mint jó apám, nem telepedne közénk feszült légkör, s te boldognak hihetnéd magad... Vagy ez is lidérces látomás lenne? Téged is gyötörhet valami, amit még magadnak is félsz bevallani! Miért nem tudunk olvasni egymás gondolataiban? Mennyivel könnyebb lenne az életünk! Nem kellene félnünk az igaz szótói! Vagy még gyötrelmesebb lenne, ha csupasz lélekkel mutogatnánk magunkat?! Magam sem értem, mint születhetett bennem az a gondolat: Egy csöppnyi érzés egy egész életre elég... Egy csöppnyi érzés... Ez tart össze bennünket! Ez tarthatja össze apámat és anyámat, akik már ötven éve élnek együtt... Én is olyan leszek, mint az apám, mert az a csöppnyi érzés bennem él... És egyszer belőlem is felszakad a mély sóhaj, mint apámból, amikor a kórházban meglátogatott. Mi bajod van? — kérdeztem. Csak nézett, nézett reám, s így felelt: Nem tudom, hogy mit mondjak... Buta ember vagyok én már...! Sóhaja, hangja, szeme fénye meghazudtolta szavát, ezt kiáltotta, ordította: Nem így képzeltem az életet! Most már minden mindegy, nem változtathatok rajta! Nem tudott volna egy évtizeddel, két évtizeddel előbb változtatni rajta? Vagy akár négy évtizeddel is, amikor a világra jöttem?? Nem volt-e akkor is ugyanabban a helyzetben, mint én most, amikor nem tudok kitörni a szűk korlátok közül?! Egy-két évtized múlva — ha élek addig, ha kibírom oly hosszú ideig az életet — én is arra leszek kárhoztatva, hogy azt mondjam a fiamnak: nem tudok mit mondani, buta ember vagyok én már...?! Nem élünk-e bűvös körben már születésünk pillanatától? Láttam, éreztem, mennyire fájt neked, amikor azzal dicsekedtem, milyen jól éreztem magam a rácsos ablakú szürke épületben. Most is azt állítom, a bolondok háza a nyugalom szigete! Te csak látogatóba jártál oda, nem tudhatod: milyen jó érzés, amikor olyan környezetben élhetsz, ahol senki sem törődik veled ebben a „mindenkiveltörődöm" világban!
