Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

Bizony, ha Jozef Trepa, ez az őszes kopaszodó vénember, a vádlott Wojciech apja, eldobhatná azt a 30 évet, és ma, 1961-ben ötvenéves apa és férj lenne, most nem állna ott görnyedten, és nem nevetne oly ostobán, kényszeredetten, ha ma egy nősülni szándékozó szőke legény két holdat kérne tőle a lányával együtt. Nem állna most görnyedten, és nem kellene attól félnie, hogy a tréfásan odavetett szavakat komolyan értelmezték. Mindennek számára nem volna akkora jelentősége, ha ma, 1961-ben jutna olyan helyzetbe, mint amilyenbe 1931 kora tavaszán jutott. Ilyen helyzetbe talán nem is juthatnánk, hiszen ma már nagyon ritka az olyan szőke legény, aki jövendő apósától két holdat zsarolna, vigyorogva, ilyen szavakkal: — Ad a lányának két holdat. — Még ha volna is ilyen szőke legény, akiben öröklődne az apa föld iránti szeretete és szenvedélyes földéhsége, apjának szenvedélyes vágya, hogy maga gazdálkodjon saját telkén, az ilyen szőke legénynek, aki lányát kérné, odaadhatná a két holdat; hiszen könnyen lehetséges, hogy földben gyarapodott volna, lehet, hogy az uradalmi földekből neki is osztottak volna, mint ahogyan az én apám és a te fiad, Wojciech, a vádlott is kapott. De te késtél, családoddal együtt túl későn jutottál abba a korba, amikor már elmúlik az én ifjúságom, ám aszonyod, Katarzyna már nem is késett — 1944-ben eltemetted. Ha képzelő- erőmet tovább foglalkoztatnám azzal, hogy benneteket áthelyezzelek egy más korba, és ha asszonyodat 1961-ben mint negyvenöt éves nőt akarnám látni, amilyen 1930-ban volt, nemcsak 30 esztendőt kellene levennem válláról, de fel is kell támasztanom halottaiból, hiszen 17 esztendeje a föld alatt van. A fantázia mindenható, s így el tudom képzelni a 30-as évek Katarzynáját, a te asszonyodat, amint ma a puttony fölé hajolva krumplit tör a malacoknak, de már ilyen választ ad a te kérdésedre, Józef: — Adjuk nekik azt a két holdat, hadd törjék magukat vele, nekünk lesz könnyebb. — Ma olyan helyzetbe jutna, mint az én anyám, aki rábeszéli fivéreimet, hogy maradjanak a gazdaságban, és műveljék a földet, de ők nem hagyják magukat rávenni, szívesebben dolgoznak a gyárban.

Ma már nem szerez olyan örömet, ha kiszakítom az embereket a korukból, és áthelyezem őket az én időmbe, sőt elkedvetlenít, és bánatot kelt bennem. Sőt azt is mondhatnám, hogy félek a gondolattól: hányan elkéstek az időt, vagy az idő késett el számukra. Mégis újra meg újra évtizedeket ugróm át gondolatban, és a ma ötvenegy éves Jadwigáról leveszem az utóbbi 31 év terhét, hogy lássam az 1961-es év húszéves Jadwigáját. Nem is kellene, hogy a huszonegy éves leányzó másállapotba jusson, és ha mégis, nem mint huszonegy éves leányzó, hanem mint huszonegy éves férjes asszony, hiszen a házasságkötés elhalasztására nem lenne ok. Ha a huszonegy éves leányzó mégis másállapotba kerülne, és a szőke legény nem volna hajlandó elvenni, nősülés iránti vonakodása csakhamar kiviláglana, hiszen ezt 1961-ben nem leplezhetné azzal az ürüggyel, hogy két hold nélkül nem veszi el.

Ebben az esetben 1961-ben legalább nem szomorítaná a huzamosan tartó, nem teljesülő és fárasztó remény.

Nehezen adom fel ezt a szomorú, hitszegő játékot az idővel és a benne helyet cserélő emberekkel; bár ne kellene felhagynom vele, hiszen ha levehetném a vádlott Wojciech válláról a harminc esztendő súlyát, és ha 1961- ben olyannak láthatnám, mint amilyen 1930 kora tavaszán volt, akkor levehetném válláról annak a néhány percnek a terhét is, amikor ölt, tehát két gyilkosság vádjától mentesíthetném.

Ügy tűnik, fantáziám túl messzire juttat; mint államügyészt nagyon messzire, ám nem annyira mint parasztfiút, a falu gyermekét, kunyhók szülöttjét; ki tudja, milyen jelzőt találhatnék még? Kötelességtudásom parancsa ez, hogy teljességében átgondoljam a kétszeres gyilkossággal vádolt Wojciech Trepának, Józef és Katarzyna fiának bűntettét, és magamat az eset lényegéhez tartsam, attól túlságosan el ne távolodjam.

Pillanatok alatt a tanúvallomások jegyzőkönyvének újabb két oldalát futom át, és szemem megakad Jadwiga, a vádlott nővére vallomásán, amelyben megemlíti Kotuláéknál atyjával együtt tett látogatását.

A látogatásra kb. egy héttel azután került sor, hogy mindkét család találkozott a csene- vész vadkörtefa alatt. Józef így kezdte: — Jadwiga, elmegyünk Kotuláékhoz ... — Ennyi volt az egész, de bátorságot követelt meg, Jadwiga szó nélkül felkelt a küszöbről, és elindultak, anélkül, hogy meggondolták vagy megbeszélték volna a dolgot. Katarzyna és Wojtek a konyhában maradtak — Sztaszek akkor nem volt otthon —, először hallgatták távolodó lépteik zaját, majd a csendet figyelték, amely leülepedett a konyhára, érzékeikkel minden neszt felfogtak, minden zörrenést, amely a külvilágból hozzájuk ért, a végtelen csendben nagy sokára ismét Józef és Jadwiga lépteit vélték hallani; úgy is történt, végül is felhangzottak az ismerős léptek a lépcsőkön, s az apa és lánya a konyhába lépett. Sem Józefnek, sem Jadwigának nem kellett szólnia a látogatás lefolyásáról, és arról, hogy mit végeztek; Jadwiga és Józef takarékoskodhat-