Irodalmi Szemle, 1966

1966/9 - Egri Viktor: Attila

Nagy Lajos telepedett le mellénk. írói körökben elismert, nagy író volt már akkoriban. Engem Maupassant-ra és Csehovra emlékeztettek írásai. Az igazságtalanságban született (törvénytelen gyermek volt) és igazságtalanságban nevelkedett ember lefékezett, gúnyba bicsakló haragjával mondta ki mindig az igazat, és kereste az igazságot. Rengeteg megaláztatás és koplalás volt a múltjában, filléres gondokkal küzdött ez a kitűnő, éles elméjű ember, a magyar szépprózának ez a merész hangú, eredeti mestere.

Attila a könyvét dedikálta, és kérlelnem kellett, hogy fogadja el tőlem is a négy pengőt.

— Ez a magyar költő sorsa. Maga árulja a könyveit — jegyezte meg keserűen Nagy Lajos, és gunyoros fény cikázott a szemében. — Az író meg körmöl, és nem tudja, van-e visszhangja annak, amit ír... És nem tudja megfizetni az ebédjét, a feketéjét.

Ma bizonyára sok fiatal olvasó érthetetlennek találja a könyvterjesztésnek ezt a múltbéli szokott formáját, amely csak azért nem tűnt megalázónak, mert akinek Attila a könyvét kínálta, többnyire művészbarát volt, aki tudta, hogy a kiadó csak a nevét kölcsönzi, a nyomda költségei az írót terhelik.

Megtanultam, hogy egyszerre ne olvassak el sok verset, mert a költészet nagyobb figyelmet, erősebb koncentrációt követel, mint a próza. És megfelelő hangulatot is, azonosulást a költővel. De ne teljen el napom, hogy egy-két verset el ne olvassak. Fáradt és nehéz órákban néhány verssor is váratlan felfrissülést hozhat.

Attilával kivételt tettem. Már az úton hazafelé átnéztem a vaskos könyv valameny- nyi versét. Otthon ismételten elővettem a kötetet, s mennél többet forgattam, nem csupán szenvedélyes hangon harcba szólító, lázadó ,költészete fogott meg, hanem szerelmi lírájának szokatlanul új, bensőséges hangja is. Versei lenyűgöztek nyelvi és formai szépségükkel, mély emberségükkel. Milyen tökéletes értője, tökéletes mívese nyelvünknek — akár klasszikus szonettformában ír, akár remek ritmikáj'ú más formában beszél a harc szükségességéről, a szerelméről, az anyjáról. Elképzelhetetlennek tartottam azelőtt, hogy olyan szavakat, mint dinamó, vasgyár, cementgyár, öntőműhely, versben le lehet írni.

Proletárhazafiság? Nos, igen, ez a ma elkoptatásig használt fogalom kimondhatatlanul is ott volt 3 verseiben, az otthoni föld, a szülőföld, a Dunatáj szeretetétől áthevített soraiban.

Ha ma „A Dunánál“ című versremekét századszor olvasom, eszembe jut, hogyan rendített meg első olvasásakor. Amit elődje, Ady Endre „A magyar jakobinus dalá“- ban megénekelt, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja“, hogy „magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad“, azt énekelte tovább, még teltebben, még igazabban:

... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani.

A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.

A költő megjósolta a nagy munkát, a nagy rendezést, de nem élhette meg, hogy lássa jövőt idéző látomásának valóra válását.

Hogy mi kergette öngyilkosságba?

„Nem ember szívébe való nagy kínok késével játszom“ — tört ki belőle egyik versében a fájdalom. Ki a megmondhatója, hányszor alázták meg, és mi minden ült a lelkére, hogy nem bírta el és „gyönyörű szép szívén" átdübörgött a vonat.

így kellett ennek lennie?

Attila nemcsak kávéházi beszédpartnere volt Józsi fivéremnek, hanem a páciense is. Tőle is tudom, hogy Attilát élete utolsó éveiben sokat foglalkoztatta a freudi tudomány, a pszichoanalízis, tőle hallottam, hogy nem kellett volna a halálba menekülnie, sok sérelme, gyógyíthatatlannak tűnő belső sebe mellett anyagiakon is múlott a meg- hasonlottsága, a pillanatnyi elmezavar, amely a kerekek alá kergette. Egy állandó