Irodalmi Szemle, 1966

1966/9 - Egri Viktor: Attila

segély, amelyért nem kellett volna megalázkodnia, megmenthette volna őt. De életének utolsó, tragikus szakaszán elvesztette a szűkkeblű polgári világ garasos segítségét, nem akadt támasza, mecénása, és tragikumát fokozta, hogy kapcsolatai megszakadtak a párttal, a magyar proletárság forradalmi elemeivel.

Fivérem a háború utolsó évében valahol Dachau környékén elpusztult, s így nem tanúsíthatja, hogy a saját lelkibaját és válságát jól ismerő Attila emberibb életkörülmények között kivergődhetett volna a közöny és a sérelmek hínárjából.

Ügy érzem, nagyon iskolásnak hatna ez a visszapillantás, ha a Japán kávéházban és fivérem rendelőjében mondott szavait idézném. Jórészben talán igaznak bizonyulna a vád, hogy újat nem1 mondok, csak a magam szavaival ismétlek- jól ismert gondolatokat, és olyasmiről beszélek, amit versei szebben és tökéletesebben fejeznek ki. Azt, hogy a költő tekintsen túl a maga szűk világán, a családján, a szerelmén, lássa meg az emberiség, a nemzet nagy, égető problémáit, és közös cselekvéssel segítsen megoldani őket — mindezt nem volna helyénvaló hígabban és frázisosan elismételnem.

De annak igazolásául, hogy Attilát már esztendőkkel a halála előtt, a „Medvetánc“ megjelenése idején nagy költőnek tartottam, idézem a kassai Magyar írás 1936 januári számában megjelent ismertetésem befejező sorait:

„Medvetáncot jár, álarcban, melyből ki kell hámozni a költőt, aki mintha szégyelle- né ihletett szívverését. Gyakran csak egy sor, egy rövid strófa érezteti, hogy az egyszerűség hangja nyit a mélybe, elmarad a szavak csillogása és áradása, hogy bibliás melegen csengjen fel hirtelen:

Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő magányt s a mindenséget.

József Attila forradalmias költőnek indult. Ez a gyűjtemény igazolja, hogy nem agitátori pátosszal élő pártköltő; a nyomor, a külváros üszke, az ütődött ember termékeny hangot kap sokszínű s izzó lírájában, és hetyke öntudatosságában is van valami érces keménység, a költő győz a pártember fölött, a verse maradandóbb s iga- zabb veretű.

Mikor legtitkosabb érzéseiről vall, és legtisztultabb gondolatait sugallja valamely ihletett perce, elhagyja fatalizmusba fúló gúnyját is, és a játékos rigmust, a szavak táncos ütemét a monda-tó mélyére hullott harangjának föl-fölbúgó hangja váltja fel. A mélyben él az emberi fájdalom, s a költő eljutott ehhez a mélységhez. A nagy költők a magány emberei. Ügy látjuk, a groteszk dalok énekese is lassan-lassan elmagá- nyosodik, és emberiessé érő lírája új út felé fordul. Ezen az új úton, melynek rejtett csapásait kevés költőnk leli meg, szívesen .látjuk József Attilát.“