Irodalmi Szemle, 1966
1966/9 - Egri Viktor: Attila
Egri Viktor Attila Évfordulók idején sohasem írtam róla. Feszélyezett, hogy az emlékirodalom gazdag áradatában tanúkkal nehezen igazolható barátságunk részleteit kiteregessem. Az ilyen visszapillantások óhatatlanul előtérbe hozzák az emlékező személyét is, s ezt kerülni akartam. De most, hogy nincs semmiféle évforduló, és régebben írott vallomásaimat újakkal egészítem ki, nincs bennem feszély, hogy papírra vessem mindazt, amit el kell mondanom róla. Jarnó József hívta fel a figyelmemet verseire. Jarnó akkoriban mint a Mannesmann- Coburg Művek nagyszombati üzemének hivatalnoka két úrnak szolgált: a nappal a hivatalé volt, az este és az éjszaka az irodalomé. Legényember voltam még akkor, és örömmel jártam el a Simor János érsekről elnevezett utcába, ahol egy kúriára emlékeztető tágas házban lakott. Felesége nagybátyjának, az üzem1 vezérigazgatójának köszönhette az írás, a gyakori utazás lehetőségét és kertre néző otthona kényelmét. Jarnó 1928-ban „Börtön“ című regényével megnyerte a budapesti Pantheon kiadó nagy Mikszáth-díját. A vidéki ismeretlenségben és elzártságban a régi magyar irodalom tanulmányozásába elmerült, erős kritikai érzékkel dolgozó Jarnó ezzel a fémjelzéssel kisebbségi íróink élvonalába lépett. Barátságunk idején „Gyár“ című regényében a középkor kínzókamráihoz hasonlító valamiről, egy modern gyárról próbált képet adni. Éjfélig elnyúló vitáinkban a termelő munka, a technikai haladás nagy- szerűségét, a gyár fényoldalát az árnyoldallal, a töke embert faló kegyetlen terméketlenségével, kiszipolyozó förtelmességével vetette össze. Ha belefáradtunk a vitába, verseskönyvek után nyúltunk. Ő döbbentett rá először a „Favágó“ sorainak riadót verő nagyszerűségére: — Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz, ne szisszenj minden kis szilánkhoz! Ha odasújtsz körül a sorshoz, az úri pusztaság rikoltoz — a széles fejsze mosolyog. A harmincas évek elején végre személyesen is megismerhettem Attilát. Valahányszor Pesten jártam, egy-egy délutánt a képzőművészek és esszéírók kedvenc találkozóhelyén, a Japán kávéházban töltöttem. Ide járt Attila is; orvosfivérem mutatott be neki. Ügy tudtam, hogy pénz dolgában szűkén áll, de ruhája nem volt kopott, talán a testtartása, mozdulatainak kimértsége tette, hogy szerénysége ellenére is valami hódító volt benne. Az asztalunknál figyelmes volt, szerény és kissé gunyoros; jól tudott odahallgatni, de szenvedélyesen vitázni is. Beszéd közben rövidre nyírott bajuszát tépdeste, szép szemében egy-egy hevesebben odavetett szónál tűz villant fel. Lope de Vegát é3 Villont fordította akkoriban pusztán kedvtelésből; széles tudásával sohasem kérkedett. Az egyik délutánon új verseskötetének, a „Medvetáncának néhány példányát hozta magával. Négy pengőért árulta őket tisztelőinek, barátainak, ismerőseinek, boldogboldogtalannak, akinek akadt néhány felesleges pengője.
