Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

hívta őt így, amióta négyéves kislányként a varjú elől őrizte kacsáit. „Jadwisá“-nak szólította ezt a paráznát, mert alighanem megtetszett neki ez a bátorság, az, hogy milyen szégyentelenül előretolta hasát, és az a szemtelen tekintet. Am az is lehet, hogy megijedt tőle, lehet, hogy megrettent ettől a kétségbe nem eső, nem síró Jadwigától. Lehet, hogy megsajnálta ezt a rossz Jadwigát, aki meg akarja őt fosztani a földtől, azt a Jadwigát, aki képes arra, hogy megüsse anyját vagy apját is a domboldali egyholdas telek, a nagy dűlői fél hold, no meg a kiserdei fél hold szentelt göröngyével. Lehet, hogy most sajnálta meg a lányát, s nem akkor, amikor elsírta magát, a sírás kevés volt ahhoz, hogy benne megszólaljon a sajnálat, mert nem a könnyek, hanem az a káromló, szemérmetlen határozottság volt kétségbeesésének magasabb formája.

Persze, a bíróság előtt nem történt említés ezekről az apró részletekről. A bíróságnak elegendő volt maga az egyszerű tény, hogy Jad- wiga a szőke legény oldalára állt, és vele együtt igyekezett szüleitől és fivéreitől kicsikarni a két holdat. A bíróságot már egyáltalán nem érdekelte az, hogy az egész falu tudta, mi történik Trepáék és Kotuláék házában, és az egész falu fülek és szemek falával vette körül Kotuláék, de méginkább Trepáék házát. A bíróságnak teljesen közömbös volt az, hogy a falu mindent tudott a földért folyó Viszályról, Jadwiga terhességéről, a szőke legény iróniájáról, amelyet a két hold birtoklásának vágya idézett elő és élezett ki. Mindennek nem volt jelentősége a bíróság számára, hiszen a bíróság nem foglalkozhatott minden aprósággal, volt sok komolyabb dolga a Wojciech Trepa elleni bűnügyi eljárás során, amely vontatott volt, akár az élet, és olyan hosszú is, mint az élet.

Ám egy későbbi beszélgetés Józef Trepa házában — ha egyáltalán nevezhetjük beszélgetésnek — bizonyos mértékben érdekelheti a bíróságot. Hiszen ez egyike a legnyomósabb bizonyítékoknak arra, hogy mindannyian, Trepáék és Kotuláék is, annak a két holdnak a rabságában voltak, az egy holdnak a domboldalon, a fél holdnak a nagy dűlőben és a fél holdnak a kiserdőnél.

Amikor Józef szétterpesztett lábbal megállt a konyha közepén, nyilvánvaló volt, hogy a két holddal kezdi. Sztaszekhoz fordult, és villámgyors kérdéssel cselt vetett neki: — Neki adnád a két holdat? — Aztán feleletet sem várva ugyanezzel fordult Wojtekhez: — Neki adnád ezt a két holdat? — Itt sem várt válaszra, s megint a puttony felé nézett, amelyben Katarzyna krumplit mosott a malacoknak,

és megkérdezte az asszonyt is: — Hát te, neki adnád azt a két holdat? — Mindenki hallgatott, mit is tehettek volna mást, hiszen nem tudtak felelni erre a kérdésre, túlságosan nehéz kérdés volt ahhoz, hogy felelhettek volna rá. Hallgatásukat Józef nyilván beleegyezésnek vette, legalább is úgy tett, mert felkiáltott:

— Akkor mozogjatok, most mindjárt, induljatok, és szedjétek szét a pajtát, istállót és ólat, vagy gyújtsatok fel mindent, hiszen nekünk már nem lesz rá szükségünk, ha fél holdunk marad, mire vártok, menjetek, tépjétek le a tetőt, döntsétek le a pajta, az istálló meg az ól falait, hiszen félholdas gazdák leszünk, a termés elfér a padláson is. — A „gazdák“ szót hangsúlyozta, mert ironikusan gondolta. A pátosz, amellyel mindent pusztítani küldte őket, nevetséges, kissé bohócos is volt, éppen azért fájdalmas. Mindez nem volt elég, további feladatokat rótt rájuk, hogyan semmisítsék meg saját gazdaságukat: — Fogjátok istrángra a tehenet meg az üszőt, menjetek, dobjátok vásárra, hozzátok ki az istállóból a kancát, azt is kótyavetyéljétek el, a kocsit is, az ekét meg a boronát, fél holdon fogtok gazdálkodni! — Mély csend uralta a konyhát, ő meg tovább gúnyolta fiait, asszonyát, voltaképpen saját magát. Igen, Józefnek kellett ez, hogy önmagát gúnyolja, mintha meg lett volna győződve arról, hogy a félholdas parasztnak önmagán kell nevetnie, ki kell mennie az emberek közé, és azt mondani nekik: — Fél holdam van, nevessetek rajtam! — Mintha meg lett volna győződve arról, hogy az embereknek joguk van kinevetni azt, akinek fél holdja van, és neki is joga van erre, ha csak fél holdja maradt.

Amikor ezen gondolkodtam, nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy a két család fölött eljárt az idő, vagy túl későn lépte át az 1961-es év küszöbét ez a két család, 30 éves késéssel léptek abba az esztendőbe, amelyben én mint megyei ügyész vádló vagyok a Wojciech Trepa elleni bűnvádi eljárásban.

Mert ha ez a szőke legény az én megyei ügyészkedésem időszakában élte volna ifjúságát, ördögöt törődött volna elődei perpatvarával, amikor még mint szőke ifjú 1930-ban istenfélőn térdelt a vetés megkezdése előtt, hogy a mag a zsákból a sátorlapra óvatosan hulljon. Megtehette volna azt, amit az én testvéreim cselekedtek, akik otthagyták apai jussukat, gyárba mentek, és ma már mérgesek, ha látják a bűzös ólat, a lyukas vályút, az elromlott szecskavágót apám pajtájában; dühíti őket az apai juss, és bizonyára jobban szeretnék — és én is —, ha nem volna, hiszen már nem az az utolsó mentőöv, inkább nyűg, amelytől nehezen szabadul az ember.