Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - FIGYELŐ - Deme László: Az újságnyelv hármas problémája
s vállalja a közönségnek igényes nyelvhasználatra nevelését. (Hogy ez mennyire a szerzők érdeme, s mennyire a nyelvi lektoroké, azt már nyomtatásból nehéz megállapítani. De a sajtó mint olyan, a maga egészében, e területen mindenképp előre mutat.) Ami nyelvjárásiasság elvétve mégis előfordul, azzal is érdemes volna megküzdeni még, mert általában stílustalan. Ilyenekre gondolok: „egész napra való nézkelődés is akad“: a néz- keVódik a köznyelvben így hangzik: nézelődik; vagy ha tárgyas: nézeget. (S persze az adott példa szerencsésebb volna talán így: „Akár egész napra akad néznivaló".) — „Lengyelország déli részeire is innét szállítanak cukrot“ (s még jó költő verskéziratában is találkoztam innét formával): pedig az innét, onnét tájias- vulgáris ízű; a köznyelvi forma innen és onnan. (Nincs is folyón innéti alak, csak folyón inneni.) — „Szem előtt kell továbbra tartanunk, hogy...“: itt a továbbra a köznyelvi továbbá helyén áll. — „Nem nagyon kapdoz utána“: ennél már a kapdos is köznyelvibb, de igazában a kapkod volna ide illő. Külön bekezdést érdemel, mert eléggé elterjedt ez a föltétlenül nyelvjárásias vonzat: „Loren jóval fiatalabb vetélytársnőjéről“; „a tanárok, docensek olyan fizetést kapjanak, mint a vállalati igazgatók, a dékánok és rektorok pedig ettől lényegesen többet". (Jellemző: a két példa két különböző újságból való.) Talán mondanunk sem kell: a köznyelvben a -nál, -nél ragos alak szabályos. Más oldalról vulgárisak az ilyenek: „Irtó nagy a visszhang a versenyek körül“. Ez nyomtatásba nem való, még gyermekújságban jsem. — Élőnyelvi pongyolaság a fogalmazásban: „lehetséges-e és hogyan szilárd bázist teremteni a saigoni rendszer számára“ (talán így volna stílszerűbb: „lehet-e szilárd bázist teremteni a saigoni rendszer számára; és hogyan"). — Még riportban is stílustalan családiaskodásként hat ez: „Sebes Gyurka, a CSISZ üzemi szervezetének elnöke“. De ismétlem, ezek szórványos esetek. E téren a sajtó általában vállalja a nevelő szándékú — és nyilván nevelő hatású — felülemelkedést a mindennapok nyelvén. Jóval több a probléma a beszélt nyelvben nem ritka, s onnan a sajtó nyelvébe is befurakodó idegenszerűségekkel. Nem a- karnám most Jakab Istvánnak pár évvel ezelőtt e folyóiratban közölt „wZecsfra-sorozatát“ felújítani (magunk közt így nevezzük azt a néhány cikkét, amelyben a szlovákiai magyar köznyelv idegenszerűségeit szúrta fel gombostűre.) Mert természetesnek tarthatjuk, hogy a mindennapi ember a maga családias nyelv- használatában rekreáciá-ra megy, televizor-t néz; esetleg az emenvé-n intézi ügyes-bajos dolgait; s ha falusi, a jéerdé-nek a tagja. Természetesnek, hiszen ezeket így hallja maga körül; de nem különösebben helyesnek, minthogy ez már indulás a regionalizálódás útján. Ám az ilyen nyelvhasználati tények — már ami a családias beszélt réteget illeti — nem jók vagy rosszak, hanem vannak. Rosszá csak akkor válnak, ha állandósulnak; s állandósulásuknak jelentős tényezője lehet az, ha a sajtó is elfogadja (ezzel mintegy szentesíti, sőt egyben terjeszti is) őket. Mint említettem: vannak olyan fogalmak, amelyekkel nem könnyű mit kezdeni, mert tartalmukban eltérnek a magyarországiaktól, s ezért valóban olyan szóval kell megnevezni őket, amilyen a közmagyarban nincsen, vagy nem ugyanabban a jelentésben van. De itt sem az idegen szó átvétele az egyetlen lehetőség; meg lehet alkotni a szükséges kifejezést magyarul is. Jó példa erre a jéerdé, amelynek regionális neve: egységes földmüvesszövetkezet (röviden: a szövetkezet; rövidítéssel: efsz); vagy a helyi nemzeti bizottság (röviden: nemzeti bizottság). — Indokolt még a brigádmunka, brigádos; a szövetkezetes (ti. szövetkezeti dolgozó), sőt talán az összpontosítás is: mindegyikük olyan fogalmat jelöl meg, aminek Magyarországon nincs pontos megfelelője, tehát kialakult neve sem. Az azonban már kevésbé szerencsés, ha — akár egyszerű átvétel, akár fordítás útján — olyan fogalmakra is születnek „helyi“ szavak, amelyek bízvást azonosíthatók a magyarországiakkal. Itt van mindjárt a tanító meg a tanuló. A magyar nyelv hagyományai és szokása szerint a tanító alsó tagozatos (első fokozati) és általános képesítésű; a szakképesítésű, az már tanár, akár általános iskola felső tagozatában tanít (azaz második fokozaton), akár gimnáziumban vagy más középiskolában (tehát harmadfokon). Az összefoglaló név rájuk: nevelő, újabban idegen szóval: pedagógus. Ideát viszont a tanító összefoglaló megjelölés (aligha függetlenül a szlovák uci'reí-től), annyira, hogy még főiskolai tanítókról is olvasunk, ami magyarul elég képtelen dolog: a felsőoktatási káder nemhogy nevelő volna, hanem főiskolai vagy egyetemi oktató. (Lehet tanár is persze, de a tanári cím a felsőoktatásban a profesz- szort illeti.) — És nincsen főiskolai tanuló sem. A tanuló véget ér az érettségivel; az egyetemen és a főiskolán (a magyarban ez sem azonosítható kategória) már hallgatók vannak. S az egyetemet magyarban nem lehet iskolának mondani; amint a tanfolyam-ot sem isko- lázás-nak. — S még mindig e tárgykörben ma-