Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Koncsol László: Ozsvald Árpád: Földközelben

— indítja el a „Pinkas zsinagóga“ képeit. Vagy az „Árnyék“-ban: „Árnyék... Nézem a képen. / Holdvilágos estén hányszor kísért! ..Talán minden versében megfigyelhetjük, hogy Ozsvald a szemével fedezi fel a világot. Ezért olyan plasztikusak a versei. Ügy látom őket magam előtt, mint egy-egy festményt, nemcsak plasztikusan, de színesen is. Akár impresszionista is lehetne, ha tekintetével nem törne be a látvány egy mélyebb rétegébe, a látomásba, ha nem kutatná a felszín alatt mozgó-feszengő erőket is. Ez a látásmód vele született, előző két kötetében is kimutatható. Ha változott, nem forradalmi ugrásokkal, hanem egy lassú, igen lassú elmélyülés módján. Ozsvald alig mozdul a világban. All és szemlélődik, s a világot is inkább pillanataiban, villanásaiban látja, csak annyi mozgással, amennyi egy rögzített pillanatba belefér. Ha a látvány megmozdul verseiben, az is csak úgy, mint a festmény akciója, jelzésekkel, látomásszerűen, a keret és a kompozíció törvényeivel irányítva az erőket. Épp a látomás teszi izgalmassá verseit, amely nem uralkodik el rajtunk, nem önállósul, hanem magának a közvetlenül érzékelt látványnak van bennük egy sejtelmes jelkép- vagy látomásszerű tónusa, mint például a „Pinkas zsi- nagógá“-ban, ahol a fekete betűk mögött egyszer csak árnyak mozdulnak: „mögötte sápadt arcú lányok / csodálkozó, nagy szeme rebben, / öregek kíntól vonagló szája, / fekete ég, fekete tábor, / csontvázak örült vitus- tánca...“

Ettől a halk, szemérmes, visszafogott, s majdnem hűvösen tárgyilagos hangtól minden pátosz, kiélezett szó és fogalmazás idegen. Bizonyára ez a természetében gyökerező objektivitás alakíttatta ki vele sajátos szerkezetű verseit: nincs kezdetük és nincs végük a szó megszokott értelmében: finom crescen- dóval vagy „in médiás rés“ kezdődnek, és lassú diminuendóban enyésznek el, vagy egyszerűen félbeszakadnak, hogy az olvasóban fussanak tovább. A versnek csak a dereka, a lényege marad meg. Itt zajlott le a fejlődés, a szerkezet állandó tökéletesedésében, továbbá új terület meghódításában („Laterna magica“, „Arkhimédész", „Odüsszeusz", „Gó- lem“), s főleg a stílus átalakulásában a látomás — a mélység és a monumentális felé ível. A „Kép és keret" monumentalitása („ ... az óriás roppant válla széttöri / a formát, karja kinyúl a mindenségbe, / s míg a nyugvó napot magához öleli, / tornyokig ér fel csontos térde..."), fogékonyság a részletek iránt s ezen belül fény és árnyék mesteri rajza („Jönnek a halottsíró asszonyok, / ja- jongnak, vastag kendőjük csücske lebben. /

A lámpa kóbor lidércek lelke tán..Hol egy rémülettől tágra nyílt gyerekszem, hol egy semmit markoló kéz merül föl a költő emlékező révületében, s a nyomasztó gyermekkori emlékekből, a közvetlen ihletet sugalló Szabó-metszetek látomásaiból szövődik a vers, az azonosulás és a költői látomás szép példája.

A címadó „Földközelben“ költői program, egy kicsit a kozmikus költészet ellenverse. „Ó, tudom én, szükségünk van a messziség- re..." — kezdi, hogy a második sort még tovább röpítse: „csillagokkal komázunk lassan", majd rendre megértse a hódítás indítékait, egész a nagyapjáig, „aki csak Lévát látta Márton-napi vásárok révén, / a nadrágos embert s a könyvet nem szerette, / de csodás dolgokat mesélt a csillagokról". Az első szakasz tehát a megértés szakasza, de már itt is jelzi, hogy a falu, az egyszerű halandók szemével nézegeti korunk csodáit. Például a második sor kedvesen ironikus „komázunk“ - ja, vagy a falusi nagyapa képe. Az utolsó szakasz végül nyíltan a földi dolgokra, az emberi morálra irányítja a figyelmünket: „Hiányzik belőlünk a dolgok t egyszerű, áhítatos tiszte- lete. / Elfelejtettük a boldog, / természetes csodálkozást... / Akaratunk a megszokott- ság / béklyóit hordja, a szépség / tisztaságát szégyelljük mások / és magunk előtt...“ És így tovább, csaknem prózában, szárazon, tárgyilagosan, de annál meghökkentőbb erővel, íme, meddig megy el Ozsvald a pátosztalan- ságban: már-már prózát ír ott, ahol más a szokottnál is erősebben megnyomná a tollát. Ezt a szemérmet faluról hozta, a vérében van: „hallgatag számat valami ős paraszt szemérem védi" — mondja, vagy a „Kép és keret"-ben így: „Talán engem is ez a bütykös ujj / tanított szigorú emberségre, / hogy ne sírjak mindenen, ami fáj...“ Ezzel a szemérmes tartózkodással magyarázható talán az is, hogy kezdettől fogva alig tud megbirkózni a szerelmi lírával. Talán a „Prelűd", de leginkább mégis a látványszerű „Emlék" az, amelyben a saját hangján beszél; a vers éles, plasztikus, a mozdulatok, vonások, fintorok mögött embert, jellemet felidéző villanásaival: „Feszengő mozdulat, / mindig sietésre kész apró, fürge láb, / fiús vonások, széles száj, kedvet habzsoló / igéző szem, mely néha figyel rád, / s ilyenkor megnyugtat az élénk, csodálkozó I tekintet, vagy dühít a cinikus mosoly...“

Kötetének egyik fő-fő mozgatója a csöndes humanizmus. Terjedelmét, témáit tekintve szerény líra, csak néhány látványra, szorongató emlékre szorítkozik, mégis jelentősnek és főleg tanulságosnak érzem, mert egy tizenöt esztendős használat során közhellyé köp-