Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - FIGYELŐ - Mikus Sándor: A szocialista avantgarde honi magyar dokumentumai

még ma is rengeteg 'köd, értetlenség és rosszhiszemű Ítélet kavarog, noha egy idő óta már a szocialista nemzetek fórumain is folyik ideológiai tisztázása és rehabilitációja. Következésképpen az avantgardizmusra, s főleg a cseh avantgardizmusra vonatkozó nézeteinket kell előbb rendeznünk, ha fel akarjuk vázolni Forbáth Imre közírói arcképét.

A cseh avantgardizmus kialakulását jótékonyan serkentette az a szellemi környezet, amit a húszas években az ősi Prága cseh-német- zsidó szellemisége jelentett a maga oroszos és franciás színeivel, másfelől az a közöny, amellyel a hivatalos kultúrpolitika elnézett a modern művészeti mozgalmak felett. Az újonnan alakult köztársaság polgári vezető rétegében nagyon friss és részegítő volt még az öntudat, semhogy komolyan ügyet vetett volna az előkelő irodalmi kávéházak akadémikus köreitől tisztes távolságban szervezkedő ifjú szocialista művészek csoportosulásaira. így válhatott lehetségessé, hogy szinte mindvégig, egészen a fasiszta megszállásig, reneszánszukat élték Prágában a századeleji formabontó irányzatok: az expresszionizmus, a dadaizmus, a szürrealizmus, a poétizmus. Ebbe a környezetbe csöppent bele az irodalmi szereplésre vágyó, jobbára még csak kísérletező, de már lázító hangú Forbáth Imre. Megejtő, amit önarckép gyanánt fest magáról: túlzó önérzettel, félig-meddig öniróniából, „a legnagyobb magyar forradalmi költő“-nek minősíti magát a már ismert írók és publicisták, Egon Erwin Kisch, Stanislav Kôstka Neumann és Jaroslav Hašek kávéházi törzsasztalánál, akik az internacionalista szemléletű művészek nagyszívű- ségével ölelték keblükre a szelíd somogyi dombvidék akkor még névtelen orvostanhallgató-fiát. Nemcsak őt, hanem a valóságos belső emigrációba szorult magyarok egész seregét, köztük például Bauer Ervint, Frank Jánostr Győry Dezsőt, Vozári Dezsőt, Bernáth Aurélt, Bányai Pált, Fekete Imrét, Weiner Imrét és Mihályi Ödönt, költőket, újságírókat, festőket, egyetemes szellemi érdeklődésű vagy a művészetért rajongó orvos- és mérnökhallgatókat. „Tény az — írja Forbáth Imre —, hogy Prága nagyszerű éghajlata alatt úgy burjánoztunk, virultunk, mint a híres Mauthner-reklámokon a fantasztikus saláták, mik egy Gargantua lakomáját hivatottak díszíteni. Azonban legtöbbünk nem tudta értékelni, hogy itt valójában mint idegenek ültünk egy vendégszerető nép asztalánál, hogy ezt a gyönyörű szellemi sza- turnáliát nemcsak zsenialitásunknak köszönhettük, hanem Prágának is, ennek a szép, sajátos városnak. Forbáth Imrére alighanem egyszerre szakadhatott itt egy egész impresz- szió-zuhatag: a világhírűvé vált Edison-kávéház

forrongó irodalmi élete, a sivár külvárosi lebu- jok és az Infanterist emlékét konzerváló söirözők idillje, Dejvice, Žižkov, Na bojišti apacsromantikája, a Kampa-sziget és a Trója majálisos hangulatokat őrző bája, a Hradzsin, a Vitus-dóm, a Károly-híd, a Belvedere, a barokk szobrok, a reneszánsz kapudíszek, a neoklasszikus timpanonok szépségeinek kavargása, az aranycsinálók és a Gólem visszajáró árnyainak révületbe ejtő misztikuma, Nezvallal, Kischsel, Novomeskývel, sőt kisebb nevezetességeikkel is, miint például a fregattka pitányos megjelenésű festőnővel, a mecénáskodó nagy- polgárok konfidens csemetéivel, Charlieval, a névtelen szomorúságoktól megjelölt kültelki vagánnyal és a vöröshajú Zelmával kötött múlhatatlan emlékű barátságok — s a személyes és tárgyi benyomásokkal párhuzamosan a politikai és művészi eszmélés: a magyar prole- tárforradalom bukása, a szocializmus orosz- országi győzelme, a német forradalom hullámzásai s a dialektikus materializmusról folytatott kávéházi viták élményei, de főleg Apollinaire kalligrammáinak meg az „Égöv“ modern, filmszerű megjelenítő erejének bűvölete, a Heym-féle vitális expresszionista verselés és a malraux-i kalandeszrrtény élménye — már ahogy ez verseiből és prózában Irt emlékezéseiből kitetszik. De így kellett valahogy lennie, mert jó érzékkel összeötvözte mindazt, ami e konglomerátumból szóba jöhető építőelem volt a modern költészet vagy publicisztika számára: a húszas évek nagyvárosi életét impresszionista szímkavargással, az objektív valóságot szürrealista álmok tünékeny finomságaival, expresszionista asszociációkat dadaista víziókkal és a szimultán képszerkesztés lehetséges bravúrjaival.

Ma már furcsán hat a művészeti kategóriáknak ilyen cenzúrák nélküli felsorolása, mert azt a képzetet kelti, hogy a húszas évek költője egy formai zűrzavar áldozata lett, s ráadásul még az elméleti bizonytalanságok zűrzavarába is jócskán belekeveredett. Megfordítva pedig még érvényesebbnek látszik az okoskodás: csak világnézeti tisztázatlanság szülhetett olyan esztétikai zsákutcákat, amilyenekbe az avantgarde betévedt. Ha nem volna a modern művészetnek nagy pozitívuma az, hogy némely, azóta nagyrészt értelmetlen furcsaságnak deklarált újszerűségeivel, módszereivel, valamint kifejezés-gazdagító nomenklatúrájával átsegítette a művészetet azon a súlyos válságon, amelybe a konzervatív polgári közgondolkodás, a szecesszió, a burzsoá ideológia ob- strukciőja és a világháború fortéimé sodorta.

Forbáth Imre már a kezdet kezdetén úgy indult, mint aki az avantgardista újítások mellett is a legteljesebb mértékben meg akarja