Irodalmi Szemle, 1966

1966/8 - FIGYELŐ - Mikus Sándor: A szocialista avantgarde honi magyar dokumentumai

őrizni realizmus-igényét és az alkotás szocialista erkölcsiségét. Ebben az a tény is segítette, hogy a párt rokonszenvezett az avantgarde szocialista csoportjával, a népfront-korszakban pedig fegyvertársának tekintette. Csak ezzel magyarázható, hogy a két világháború között Csehszlovákiában nem alakult ki mélyebb ellentét az úgynevezett proletár-művészet hívei és a modernek között, mint ahogy az másutt a vulgáris teoretikusak türelmetlensége folytán megtörtént. Ugyancsak ennek a türelemnek köszönhető, hogy a modern irányzatok egy bizonyos fokig a szocialista művészet részeként fejlődtek, s hogy olyan szintézis jöhetett létre, amelyben az avantgarde alaposabb felkészültsége ösztönzőleg hatott a proletkultosok művészileg elmaradottabb rétegeire is. Ezt példázza Forbáthnak a „Korunk“ 1937-es évfolyamában -közölt egyik tanulmánya is, amelyben a tudomány és a művészet viszonyát boncolgatja: ,,Időleges vagy örök érték? — így szól a kérdés! Ma is szemben áll a két tábor, az egyik az „örök érvényű" művészet híve, mely nem szabad, hogy beszennyezze magát az efemer valóság sarával, és magasan felette kell állnia a társadalmi és pártharcnak. S a másik tábor, mely ugyanilyen szenvedéllyel tagadja ezt, és egy kizárólagosan aktuális, irányzatos művészet követelője. Az igazság itt sem egyoldalú. A művészet e két funkciója nincs egymástól mereven elhatárolva, hanem dialektikus összefüggésben áll. Minden igazi művészi alkotásban mind a két funkció jelen van, az állítás és a tagadás különböző viszonyában. A legnagyobb alkotások éppen azok, amelyeket e két funkció egysége jellemez. Az aktuális törvény az emberi alkalmazkodás értelmében megköveteli, hogy a művészet a konkrét, objektív valósággal kölcsönhatásban legyen. E szabály alól nincs kivétel. Halott, érdektelen az a mű, mely nem táplálkozik a kor erőforrásaiból. Mint az antik mitológia Anteusza, a művészetnek is időről időre érintenie kell szülőanyját, a földet, hogy belőle erőt meríthessen. A nagy művészek mint pompásan csiszolt homorú tükrök gyűjtik a valóság sugarait, hogy koncentrálva visszasugározzák a mű fókuszában, ahol hatalmas gyújtó hatásuk van. Minden igazi művészet aktuális ebben az értelemben, hiszen végső fokon nem más, mint az embernek a valóságra, annak megváltoztatására, fejlesztésére irányuló visszahatása. Ez az irányzatos művészet, a művészi aktualitás igazolása. Azonban ez nem zárja ki, sőt feltételezi az igazi alkotások „örök érvényűségét" is. Nem transzcendentális, teológikus, idealisztikus értelemben, hanem úgy, hogy egyrészt a nagy emberi konstansok végigkísérik az embert egész történelmén, s ezért az ezt tartalmazó művészet, ha igazán tartalomformailag nagy értékű, nem avulhat el gyorsan, és szépsége töretlenül hat az emberi lélekre sokszor évszázadokon keresztül...“

Ilyen határozott művészetelméleti állásfoglalás láttán azonban nem kell azt gondolnunk, hagy Forbáth mentes vűlt minden bizonytalanságtól. Mivel expresszionista volt, aki közben a többi irányzat felé is hajlott, nem -könnyű felfedezni nála az elcsúszásokat. Mint költő, végső fokon még saját esztétikai nézeteit is az alkotás folyamatában vetette alá próbának, s ilyenformán, ha tévedett is, nem eklekticizmusról, hanem a magáét kínnal megharcoló művész mel lé fogásairól lehet csak szó. A freudisták és a szürrealizmus hatására talán nagyobb jelentőséget tulajdonított a tudatalattinak, a költői lélekben dolgozó „delíráns lé- lekmunkának", sőt az álmoknak, az irracionalitásnak is. „Ma a szürrealizmus és a szocialista realizmus csetepatéja tombol — olvashatjuk „Magyar költő Prágában“ című tanulmányában.

— Hogy sajnálom, hogy ebben a harcban személyesen nem vehetek részt! Bár költészeti praxisomban inkább hajlok a realizmushoz, de végtelenül respektálom a szürrealisták jogát a művészet határainak újabb, merész kiszélesír tésére. Látom a hatalmas lehetőségeket, miket ez a szellemes irány kezdeményez: a hidverést az álom és ébrenlét, racionális és irracionális, tudatos és tudattalan területei között, a véletlennek, a lelki automatizmusoknak, a szabad asszociációknak, a meglepő új konstellációknak ezt a sokat ígérő területét. Nem hiszem, hogy minden úgy van és úgy jó, ahogy kedves szürrealista barátaim hirdetik. De tudom, hogy becsületesen és az alkotó emberek feltétlen tiszta szenvedélyével keresik az új utakat, melyek talán sosem látott új módszereket és izgalmasan nagyszerű alkotásokat hoznak a művészetbe." Még ezekben az elragadtatott sorokban is azt a nyílt, becsületes állásfoglalást kell méltányolnunk, amely élével is csupán a vulgáris marxista esztéták túlzott racionalizmusát akarta ellensúlyozni. Valószínűleg elméleti műveltsége hozta őt közelebb ahhoz a felismeréshez, hogy a szocialista irodalom számára nem kis veszélyt jelent a vulgaristák tevékenysége, s amilyen lelkes propagátora volt a szocialista eszmékkel telített modern irodalomnak, ugyanolyan szenvedéllyel szállt síkra az avantgarde védelmében, a dogmatikus teoretikusak ellen. Ezért vált nézeteinek szinte axiómaszerű tételévé az a megállapítása, hogy „ ... helytelen egyáltalán az egyenes következtetés a materiális alapról az ideológiákra...“ Ezért fordul szembe élesen a zsdánovi vágású ideológusokkal: t,A művészet nehéz terület, hosszú stúdiumot s nagyfokú