Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - FIGYELŐ - Mikus Sándor: A szocialista avantgarde honi magyar dokumentumai
viili és személyes tisztelet és szeretet táplálja és jogosítja fel a másik olyatén megbélyegzését, amilyen az Európa elrablása, S nem érti a hitleristák által kivégzett cseh hazafi ugyancsak Fábry idézte gesztusát, amikor szemtől szembe a puskacsövekkel, „németül és hangosan“ azt kiáltotta: „Éljen a jobbik Németország!“ El kell gondolkozni rajta, miért éppen ezt kiáltotta a halálraítélt. Miért nem azt, hogy „Halál a fasiszta megszállókra" vagy „Éljen a Csehszlovák Köztársaság"? Tudatosan vagy ösztönösen a kivégzést végrehajtó német katonákhoz, gyilkosaihoz fordult, rájuk apellált. Nem volt már mit remélnie, a jövőnek dolgozott, talán egy józanabb korban visszatérő emléket akart elhinteni: a gyilkos dühvei rá- meredő egyfajta németség előtt felmutatni, megcsillantani a másikat. Ez a gondolat az „Európa elrablásáénak pillére, nem választható el tőle és szerzőjétől. Fábry sűrűn hivatkozik Goethére, a „másik németség“ legkínálkozóbb jelképére; hadd toldjam meg ezt magam is egy goethei gondolattal, melynek értelme, hogy az emberekkel nem aszerint kell bánni, amilyenek, hanem amilyeneknek lenniük kellene. Talán a nemzetekre is áll ez, ha a nemzetet nem pusztán elvont fogalomnak, hanem egyének összeségének tekintjük; hiszen minden csecsemő tabula pasaként, bűntelenül jön a világra s indul el a végtelenül sok lehetséges életösvények egyikén. Fábry végszava legyen ennek az írásnak iis a végszava. Mint valami fennkölt „engesztelő szózat" csendül meg ennek a férfimód éles és szigorú könyvnek a végén, amikor Fábry legközelebbi terveiről szól: „A következőkben a másik németségről kell majd szólnunk, a Coethe-németségről, az antitoxinról. Az erkölcsi valóságról, a világosságról, az erkölcsi realizmusról. Arról a másik, szinte ismeretlen németségről — melyre a hitlerizmus szemérmetlen exhibicionizmusa, Európa-rablása után, Meinecke Schiller-definíciójával szemérmes titokként fogunk rácsodálkozni — az igazi német Európa-adalékról és ajándékról: a német világnépröl és világ szellemről". Rákos Péter a szocialista avantgarde honi magyar dokumentumai ■ Forbáth Imre: Eszmék és arcok A csehországi Teplice Láznén élő orvos-költő egyik-másik publicisztikai írása már mintegy másfél évtizeddel ezelőtt is megragadta képzeletemet. Akkor még csak levéltári lappéldányokból próbáltam tájékozódni a München előtti köztársaság magyar kisebbségi kultúrájának megismerésében. Később a „Mikor a néma beszélni kezd“ című kötetben összegyűjtött, többnyire expresszionista versek míves- sége és káprázatai késztettek benső, néma tisztelgésre, míg most cikkeinek válogatott kiadása, az „Eszmék és arcok“ olvastán azt latolgatom: ugyan kihez lehetne rokonítani a kötet szerzőjét. Hasztalan igyekezet, mert a prágai színek magyar költője olyan egyéni jelenség, s írásai is annyira sajátságosak, hogy legfeljebb csak eszmetársakat vagy a kortárs irodalom hasonló feszültségű műveit lehetne melléje sorakoztatni. Forbáth a csehszlovákiai magyar irodalmi élet sok gyökerű, urbánus képviselője — Fábry Zoltán és Győry Dezső méltó szellemi baj társa. Jóllehet Forbáth mindenekelőtt költőként ismeretes, mégsem lehet a prózát irodalmi tevékenysége pótlékának tekinteni. Például ebben a gyűjteményben is jellegzetesebben nyilvánul meg világérzése, mint a versekben, hiszen a líra kötöttségei, rejtett áttételei nélkül, szabad gond ólat menetek és közvetlen megfogalmazások segédletével könnyedén nyerhet itt kifejezést művészetelméleti felfogása, ars poeticája, eszményeihez való makacs ragaszkodása — s természetszerűleg: kommunista világnézete. Arról van itt szó, hogy az esszé tágabb teret biztosít a világ, a művészegyéniség és az irodalmi mű rejtelmes összefüggéseinek feltárásához és megértéséhez, semmint az akár a legszubjektívabb versben is lehetséges volna. A marxista művészetelmélet régi megállapítása szerint minden művészi megnyilatkozás értékét azzal mérhetjük, milyen szerepet tölt be a társadalmi küldetés szempontjából, mert a művészi tevékenységet sohasem lehet igazán elvonatkoztatni a társadalom állapotától, igényeitől és mozgási irányától. Ha ebből a szempontból nézzük Forbáth Imre irodalmi publicisztikáját, divatos szólással élve: írásai magas fokú művészi tudatosságát tanúsítják. Nem érdektelen ezt elöljáróban leszögezni, mert az irányzat értékelése körül, amelynek nemcsak meggyőződéses híve, de kiváló művésze is volt,
